Az exek klubja

Húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt – és még régebben is – nehéz volt találkozni olyan férfiakkal és nőkkel a nyugati fővárosokban, akiknek múltját ne „színezte” volna be ilyen vagy olyan formában a marxizmus. Ez még manapság is igaz: Joschka Fischert, a német szocialista külügyminisztert éppen most citálták törvényszék elé rózsaszínű fiatal évei miatt; Jacques Chiracot a „stockholmi cédulák” osztogatása az 1950-es évtizedben még mindig figyelmezteti gyerekkori bűneire; a spanyol NATO-vezér szintén eltévelyedett arról az útról, amelyet az öreg államférfi Solana most jó lelkiismerettel követ, hogy csak néhány ismertebb példát említsünk. Ne kutassuk – ezt már sokan megtették – a fiatalkori útvesztőket; foglalkozzunk inkább az érintett személyekkel, ahogy ezek az emberek fel- és letűntek ismerősök által jelzett listáinkon.Mint mondom, nehéz volt 1920-tól 1980-ig az értelmiség körében olyanokkal találkozni, akik ne lettek volna valamilyen intim kapcsolatban a Kreml által szőtt hálózattal. Nem kellett ehhez Trockij barátjának lenni, a Lubjanka kínzótermeit közelebbről ismerni, vagy megjárni a gulág valamely szigetét. Elég volt a meggyőződés, egy kalandos kezdet és az óriásira dagadt naivság ahhoz, hogy ismerőseim (mert róluk lesz szó) elfogadják a kommunista „üzenetet”, és annak cinkosaivá váljanak. Egyébként „normális” emberek, szerelmesek és családapák, gyermekeikért aggódók, lelkiismeretes hivatalnokok. Csak éppen hittek a maszlagban, és miután azt kiköpték (messze nem mindenki), elképesztőnek találták az előbbi korszak vörös lojalitását. És sokszor épp e megtérők váltak aztán a legharcosabb antikommunistává...Listámon az első számot Borisz Szuvarin érdemli, mozgékony francia intellektüel, büszke odesszai zsidó származására és arra, hogy Lenin őt nagyon nagyra becsülte. Ha Lenin nem hal meg, a sztálini vérhullám Szuvarin barátomat is elnyelte volna. Így francia állampolgársága őt megmentette, és francia éleslátása Sztálin radikális kritikusává tette. Már elfelejtettem, ki mutatott be a nálam jóval idősebb kis emberkének, akivel egy párizsi vendéglőteraszon fogyasztottam el remek ebédet, hallgatva az öreg bonviván rémtörténeteit és elvtársi kárhoztatását. Mert Szuvarin mindenkiről mindent tudott. Egy komoly tudományos folyóiratot szerkesztett, ma is tárháza a szociológiának, Marx előtt és Marx után. Szuvarin vaskos kötetét minden posztmarxista ismeri (a könyv címe egyszerűen Staline, és arról is híres, hogy első kiadásának publikálását az akkor még vörös André Malraux akadályozta meg. Ez 1935-ben történt, amikor már életveszélyes volt a Vozdhról igazat írni). Őrzöm a kötetet, a szerző baráti kézjegyével.A második hely Karl Wittfogelt illeti, aki a Frankfurti Iskola író és kutató tagjaként működött, és később az amerikai McCarthy-perekben szerepelt mint a szenátor mindent tudó tanúja. És mint a Columbia Egyetem tanára, ahol a kínai kommunizmus és a Távol-Kelet szorgos kutatója volt. Egyenrangú, hogy így mondjuk, Szuvarinnal, az antimarxizmus egyik nagyágyúja lett. Többször voltam Wittfogeléknél New Yorkban vacsorán, őrzöm főművét a „hidraulikus civilizációkról”, egy roppant hízelgő dedikációval. A kommunisták elleni perekben tőle ijedtek meg leginkább: mindent tudott, mindenre volt alapos jegyzete, és rozzant angolsága valahogy külön presztízst szerzett neki.Frau Neumann-Buber sem volt kevésbé érdekes. Még annak idején elvált Martin Buber zsidó bölcsész unokaöccsétől, és hozzáment – ő, a porosz kisnemesi család sarja – az izraelita-marxista Neumannhoz; mindketten Moszkvába költöztek, ahol Neumannt kivégezték. Frau Margerete a gulágba került, ahonnan 1941-ben Sztálin kiadta őt – zsidó feleség vagy nem – Hitlernek. Még néhány évi koncentrációs tábor; mikor találkoztam vele, még mindig dundi alakja volt, óriási életakarással és vég nélküli történetekkel mindkét táborról.Sok volt az új ismerős. Például Alberto Falcionelli, korzikai francia, aki saját vaskos kötete után Argentínában kötött ki, és tanított helyi és chilei egyetemeken: élő – és hangos – példája a forróvérű antikommunizmusnak. Ne feledjük: a harmincas években beözönlő spanyol marxisták (ideológiai gyermekük: Fidel Castro) ezekben a körökben találták magukat szemben az ellenséggel. Nélkülük több Castro látta volna meg a napvilágot.Jacques Soustelle is megemlítendő. Ő az azték régészet tudósa egy párizsi szakintézetben. Soustelle az elsők között csatlakozott De Gaulle londoni táborához 1940-ben. A kémelhárítást irányította, így tudta, miről beszél, amikor 1962-ben egy római vendéglő teraszán fejezte ki nekem félelmét, hogy a tábornok-elnök által küldött „gorillák” el akarják rabolni. A két ember hadilábon állt De Gaulle politikája miatt, amely Algériának függetlenséget ígért, a francia lakosságnak pedig nyomorult menekülést. Így bár konfliktusuk nem a marxista tanok ügyében zajlott, a világ nagy sakktábláján mégis Soustelle harcolt a radikálisok ellen, akik esetleg szövetségesei lettek Moszkvának és Pekingnek.Az amerikai színpadon sem volt hiány kommunistákban, így exkommunistákban sem. Nagy, talán döntő különbség volt az amerikai kommunisták viszonylagos jelentéktelensége, egy hézag, amelyet a bevándorló marxisták töltöttek be: orosz és lengyel zsidók, német professzorok, bennszülött populisták, olasz anarchisták, itt-ott egy-egy prominens fekete tehetség, mint az énekes Paul Robeson vagy az író Richard Wright. Mindezeket akkor lehetett valójában megismerni, mikor otthagyták a pártot és az exek számát dagasztották. Két személy válik ki, akit jól ismertem: két filozófiaprofesszor, James Burnham és Sidney Hook, az első visszavonuló típus, tudós jelenség, a másik eléggé Európa-ellenes, aki az érkező marxista hullámokban Amerikára nézve veszélyt látott, egy új intellektuális és radikális réteget. Így S. Hook sokszor került konfliktusba hittestvér kollégáival, akik között arányon felül képviseltették magukat a marxisták, főként a médiában és az egyetemeken. Amíg Hook sokszor a köztéri szónok szerepét játszotta – valóságos Trockij –, addig Burnhamot hallgatag gondolkodóként ismertem, úgy is mint munkatársát a National Review című folyóiratnak (1955-ben indult), amely a konzervatív mozgalom első fejezetének számít.Mindezek az emberek nem annyira a kommunistáktól tartottak – ehhez Amerika elég szilárd és kiegyensúlyozott volt –, hanem inkább a „társutasoktól”, akik a nyitott társadalom minden zugába befészkelték magukat. Hedda Massing, Eugene Lyons, Whittaker Chambers „megtérésük” után szorgos kommunistavadászok lettek, tanúk McCarthy szenátor oldalán, bár továbbra is jellegzetesen lelkükben viselték a nagy csalódás nyomait. Érdekes az is, hogy Amerikában, ahol a történelemszemlélet kevéssé fejlett (Amerika, en bloc, a jövő felé néz), ezek az exmarxisták tanultak történelmet a pártiskolában, és jobban ismerték a történelem mozgathatóságának törvényeit, mint akár tanár honfitársaik. Nem egy exkommunista katolicizált az idők folyamán. Általában mondhatjuk, hogy az exmarxisták voltak néhány évtizedig a legérdekesebb csoport a politikai sakktáblán... Az „utópia” kellős közepén új utópiánus ajtókat nyitni, ehhez a konformizmus és a reformizmus különös vegyülékére volt szükség.