Brit konzervatívok a szakadék szélén

A brit médiát és közvéleményt váratlanul érte a Konzervatív Párt önmarcangoló – egyesek szerint öngyilkos – polgárháborúja Tony Blair második választási győzelme után, amely csaknem olyan elsöprő volt, mint az első 1997 májusában. Senki sem számított arra, hogy a toryk egyhamar összeszedik magukat, de a Konzervatív Párt mindig büszke volt arra, hogy fő ellenfelével, a Munkáspárttal szemben, ellenzékben mindig szorosra vonja sorait és elszántan készül a hatalom viszszahódítására. Ezúttal ennek nyoma sincs. Épp ellenkezőleg: a konzervatívok mintha szánt szándékkal keresnék a további megalázó vereségek útját.
Legutóbb két olyan közvélemény-kutatási eredmény látott napvilágot, amely aláhúzni látszik a Konzervatív Párt „halálvágyát”. Az egyikből az derül ki, hogy a brit lakosság egésze Kenneth Clarke-ban látja rokonszenvesebb, vagy legalábbis elfogadhatóbb jelöltet a toryk két vezetőjelöltje, Clarke és Iain Duncan Smith közül. A választási gyakorlat nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy ha a Konzervatív Pártot Kenneth Clarke vezetné a következő általános választás idején, akkor a konzervatívoknak több reményük lenne arra, hogy ingadozó, sőt, talán még általában a Munkáspárttal rokonszenvező szavazókat maguk mellé állítsanak, mint Duncan Smith vezetésével.
Ezzel szemben a másik felmérés azt mutatja, hogy Iain Duncan Smith egyre erősebben vezet az egész brit szavazótábor alig több mint egy százalékát kitevő konzervatív párttagok között – márpedig a vezetőválasztáson csak ezek szavazhatnak. Más szóval: minden jel arra utal, hogy a konzervatívok tudatosan azt a jelöltet fogják megtenni vezetőjüknek, akinek kisebb az esélye a győzelemre a 2005-ben vagy 2006-ban sorra kerülő legközelebbi parlamenti választáson. Vagyis megajándékozzák Tony Blair kormányát egy harmadik kormányciklussal.
Enyhítő körülmény, amely az eszeveszettnek látszó tendenciát valamelyest magyarázza, hogy a legtöbb politikai megfigyelő – pártállására és személyes óhajára való tekintet nélkül – kizártnak tartja a munkáspárti kormány bukását a következő választáson. Mivel pedig a toryk fél évszázad óta mindig menesztik a választást vesztett vezetőt, a legvalószínűbb az, hogy a legközelebbi konzervatív miniszterelnök nem Kenneth Clarke vagy Iain Duncan Smith lesz, hanem valaki más, akinek e pillanatban talán még a párt legbennfentesebb köreiben sem tudja senki a nevét. Olyan valaki, aki épp olyan mértékben meg akarja – és tudja – változtatni a Konzervatív Pártot, mint ahogyan John Smith és Tony Blair megváltoztatta a Munkáspártot.