Búcsú a szülőháztól

Vannak az életnek megrázó, nagy pillanatai, amelyeket sosem lehet elfelejteni. Ilyen volt apám temetése, a mama hirtelen halála, s az az első drámai búcsú a szülőháztól, amikor éjszaka, vad viharban hagytam el a szülőföldemet. És ilyen ez a mostani, amikor itt állok újra a ház kapujában az élettől megtörten, botra támaszkodva. Hazajöttem, és most örökre búcsúzom. Nem lesz többé erőm újra visszajönni.
Ritkán éreztem életemben ennél nehezebb pillanatot. Tomboló nyár van körülöttem, a határban aratnak, a fehér házfalak szikrázva verik vissza a napsugarakat, amikor a kilincsre teszem a kezem. Nem akarok bemenni. A kapu előtt köszönök el tőle, ahol a mama várt mindig rám.
Bárhol jártam az életben, amikor elfáradtam, akkor erről a házról álmodtam; az otthonról, családi melegségre vágyakozva; ez a ház volt számomra a béke szigete. A szeretet jelképe. Ahová mindig visszatértem, mert puszta látása is erőt adott, reményt csöpögtetve belém.
Ismerem minden zegét-zugát, pókhálós padlását a morzsolóval, a fészerét az eketaligával és a szekérrel, a pelyvását, ahová lopva feljártam regényeket olvasni, a kertjének minden talpalatnyi helyét, a szőlőtőkéket is számon tartottam, mint ahogy a góré leszakadozott léceit, a gémeskutat s az istállót, ahol a félvak Szultán lovunk várta, hogy besurranjak a lopott cukorral a tenyeremben.
Aztán a fák: a varas kérgű körtefa, amely már alig-alig termett, a nagy lombú eperfa a sertésólak mellett, hogy hűvösben tartsa a kocákat, a kacsaúsztató, a vadszőlő árnyas játéka a gangon.
A hátsó udvaron kazlak és boglyák álltak, szárkúpok sorakoztak, azok mögül nyílt a kertkapu, a kerítése tövében málnás érlelte piros gyümölcseit, s volt a kamrában nagyapa obsitja mellett a rozsdás szögön lógva egy elnyűtt nyereg is. Mert a nagyapa huszár volt valaha. Ez a nyereg maradt csak emlékül ifjúságából. Azt lopva leakasztottam olykor, és a gang kőkockáin meglovagoltam: repültem szélvészként, lobogott a ló sörénye. Aztán kimentem az istállóba Szultánhoz, és mindenfélét összehazudoztam neki, hogy ő tulajdonképpen egy nemes paripa, amelynek hátán eljutok egyszer a világ végére is. Ha élne még, akkor be kellene vallanom neki, hogy ő is csak olyan volt, mint Don Quijote Risalindája: kehes vén gebe. Nem jutottunk volna mi ketten messzire. Hiába próbálkoztam öszszeszorított foggal magasba röpülni, ide értem a végén e régi ház kapujába újra, ahonnan ezerszer elindultam.
A mama mondogatta már öreg korában: „Egyszer mindenki hazaér!...” Engem most a falu ünnepére, Illés-napi találkozóra hívtak. Ez a nap fogadott ünnepe Temerinnek. A negyvennyolcas szabadságharcban felégették a falut a rászabaduló szerbek. A viharfelhők elvonulása után a visszatérő magyarok újra szántottak, vetettek. Az első termést azonban pont Illés napján jég verte el a határban nagy égiháborútól kísérve. És csak a temerini határt sújtotta az Isten büntetése. Erre az akkori lakosok a templom elé járultak, s ott fogadalmat tettek: Illés napján ezentúl se ők, se leszármazottaik nem dolgoznak, megülik e napot. Ezért az emlékezés napja is ez az ünnep. Erre hívtak haza a temeriniek engem, a falu öreg fiát.
Jólesett megfürödnöm atyámfiai szeretetében, ismerősök ölelésében, régi emlékek felidézésében. Magammal hoztam legújabb könyvem is, az Egy marék föld című tárcagyűjteményt. Mert ez róluk szól.
Jártam az egykori réten, gyermekkorom játszóterén belenéztem a régi csordakút vizébe. Elmentem a temetőbe halott apámmal beszélgetni. A nagyapa sírkeresztjére már nem leltem. Sok a magyar név ebben a temetőben, ezért éjszaka néha letördelik a kereszteket.
Némán állok most szülőházam kapuja előtt, néhány perc múlva értem jönnek, és visznek Budapestre. Érzem, nem lesz többé erőm ide visszatérni. Búcsúzni jöttem a házhoz, amely tovább őrzi falai között, az udvarán, a kertjében egy régi gyermek álmodozásait. Itt marad önfeledt kacagásom is, jókedvem a mama dünnyögő altatódalával együtt. Megsimogatom a kapufélfát, szólnék is hozzá, de nem jön ki hang a torkomon. Lehajolok, mint régen, amikor a mama keze fölé hajoltam, és megcsókolom a kilincsét...