Contra Constantiam

Nem irigylem a regényírókat. Naphosszat tornásztathatják az agyukat, hogy kifundáljanak valami érdekeset. Ami ráadásul hiteles is. Kemény dió. Mert vagy itt, vagy ott többnyire hiba csúszik a számításba. Úgy van ez a világ kitalálva, hogy ami hihető, nem túl érdekes. Ami viszont érdekes, nehezen hihető.
Könnyű nekem, hiszen az én nyurga költőm, akinek a kalandjairól beszámoltam már néhányszor, rendre „szállítja a tollam hegyére valót”. Vele mindig történik valami, ami hiteles. Az pedig, hogy még érdekes is, a Teremtő ajándéka.
Tudni kell, hogy ez a jótét és különcséggel fölös mennyiségben megáldott lélek – költő. Mivel azonban a múzsa ritka vendég nála, fennmaradó idejét régészkedéssel tölti ki. Gödön, ahol a szülőháza, meg a település határában jókora parcella földje áll, a Duna szállítja neki ódon idők emlékeit. Faopálokat, tengeri sünöket és orsócsigákat. Mamutfogakat meg török kori ágyúgolyóbisokat.
Barátom legújabb kedvence a Roncsvitéz. Hosszas kutatómunkával hozta össze ezt a középkori lovagot, gyűjteménye díszét. Áll egy páncélból meg egy rozsdás sisakból, amit az előbbi hegyébe kell biggyeszteni. És – ne feledjem – kegyes volt mostanában a Duna a nyurga poétához –, tartozik még a büszke vitézhez egy lándzsa, egy harci szekerce, továbbá még egy szigony is, amit tűzhorognak mondtak boldogult eleink.
Ezek után az én poétám joggal gondolta: bőkezű volt hozzá a sors. Többet a Duna-parti tájtól már nem is remélhet. Épp ezért úgy döntött – és ebben családja is egyetértett vele –, elmennek nyaralni a nyugati végekre. Hátha a derék Nádasdy Ferenc, a Fekete Bég jóvoltából ott is tartogat számára némi becses emléket a föld gyomra.
Nádasdy azonban, eléggé el nem ítélhető módon, nem gondolt a jövendő költőből régésszé, majd régészből újra poétává avanzsáló árnyéklelkeire. Ezért az én nyurga poétám, továbbá felesége, az ügyvéd asszony meg hétesztendős leánykájuk hiába is járták a környéket. Igaz, megcsodálhatták Ják és Csempeszkopács középkori templomait, sőt Csöngére is eljutottak, a kis vasi falucskába, ahol a Magyar Orpheusz, közös mesterünk – akinek Muraközi utcai házából datálódik az ismeretségünk – meglátta hajdan a napvilágot, ám ígéretes leletekkel kecsegtető romokra nem bukkantak. Még a közeli bauxitbánya is bezárt, ahol pedig vigaszul némi ősleletre, archeopteryxcsontokra, netán őspáfrányok lenyomataira számított az én nyurga poétám...
Eddig rendjén is volna. Egyszer hopp, másszor kopp – ahogy mondani szokás. És az amatőr régésznek sem minden napja fenékig tejfel. Szóval: még egy fránya várrom sem került csavargóink útjába, míg aztán egyik este megcsörrent a nyurga költő – sőt hogy pontosabbak legyünk: a szintén meglehetősen hoszszúra nőtt ügyvéd asszony – mobiltelefonja. Csakhogy most az ismeretlen telefonáló nem őt kereste. A nyurga költővel kívánt szót váltani. Poétám meghökkent. Az ismeretlen ugyanis azt hadarta a mobiltelefonba, hogy költőm gödi birtokát, a bogáncskórót termő földdarabot régészek vették a birtokukba, és feltártak ott egy római várost, a Contra Constantiam nevezetűt. Költőm szentül hitte: ugratja valaki. Ebbéli véleményének hangot is adott, majd lecsapta a telefont. Az azonban megint megszólalt. És újra hallatszott a messzi hang. Regélt Contra Constantiamról, melynek ikervárosa, Castra Constantia a Szentendrei-szigeten áll. Mivel az ismeretlen csöppet sem tűnt telefonbetyárnak, kezdett komolynak látszani a dolog...
Nem ragozom tovább. Mikor poétám egy közeli vasárnapon hazatért Gödre, első dolga a „birtokra” vezetett. És ott álltak a régészek kutatóárkai. Egy hatalmas, kör alakú terem körvonalai középen, oldalt pedig számolatlan épület maradványa. És másnap a helyi újságban is olvashatott egy tudósítást a légiósvárosról, melyet légi felvételek segítségével találtak meg a régészek, akiknek a vezetője azt is elmondta: egyelőre visszatemetik a büszke Contra Constantiamot...
Amikor barátom legközelebb kilátogatott a gödi határba, nyoma sem volt már futóárkoknak és falmaradványoknak. Akkurátusan visszatemették valamennyit, hogy őrizze tovább a föld, amit kétezer esztendeig eddig is megőrzött. A rögökön virított a katáng, a vadmurok meg a parlagfű. A bakhátak közt pacsirták futkostak, odafönn pedig füstifecskék és gyurgyalagok szántották a levegőeget.
... Barátom megállt a barázdákon, és gazdagnak érezte magát. Szinte égette a talpát a föld rejtegette kincs. Egy büszke római város lapult a birtokán, melyet kárpótlási jegyekért kapott. Mit kapott!? Ő húzta ki a kalapból épp ezt a parcellát. Mert a határ újrafelosztását a szerencsére bízta annak idején a helyi elöljáróság. Megelőzendő az áldatlan és véget nem érő vitákat.