Itt mindig melegebb van, mint másutt, ha figyeli a meteorológiát – mutat körbe a beláthatatlan téren Andó György, a Békéscsabai Szlovák Önkormányzat elnöke. Békéscsaba tipikus alföldi mezőváros, lapos, széles utcákkal: ráül, és bennszorul a hőség. A városháza előtt ráadásul aszfaltoznak.
A tér fölé magasodik a bazilika méretű evangélikus Nagytemplom, égbe mutató, csillagos tornyával. Az épület a helyi szlovákság szimbóluma. Vele szemben a kereszt alaprajzú Kistemplom, amely csak a Nagytemplomhoz képest kicsi. Csabát ,,evangélikus Rómának„ is nevezik, nyilván Debrecen, a ,,kálvinista Róma” mintájára. A tér túlfelén magában áll a kéttornyú katolikus templom, oda járnak a magyarok.
Hőség ide, hőség oda, a csabaiak csípős kolbásszal és pálinkával kínálják a vendéget. Betérünk a szlovák tájházba. Az előtornácos, paticsolt falú, fehér épületben végre hűvös van. S minden, ami egy szlovák tájházban kell, a rakott ágyas tisztaszobától a kolbászfüstölőig. A fabútorokat virágosra pingálták a régi szlovákok, megbecsülésül; kevés volt a fa, úgy tutajozták ide a házgerendának valót a Körösön.
Hogyan kerültek a szlovákok Csabára? A török dúlás kiürítette a régi falut; szlovák gazdákkal telepítették be újra a XVIII. században, akik főként Nógrádból, Liptóról, Trencsénből jöttek. Bútort nem hoztak, állatot és szerszámot igen. Mikor megérkeztek a szlovák pionírok, mindenki annyi földet kapott, amennyit meg tudott művelni. A szlovák dolgos nép, sok földet tudtak megművelni. Csuda fekete, zsíros itt a föld, bőven termett benne a búza, a szőlő, a kender. Ama daliás időkben a lakosságnak csak néhány százaléka volt magyar. A csabaiakat nem az etnikai, inkább a vallási hovatartozás osztotta ketté: protestánsok és katolikusok mindig külön, de legalábbis az utca két oldalára települtek. Idősebb Tessedik Sámuel evangélikus lelkész kemény kézzel faragott a sokféle tótból egyetlen csabai népet, tisztesség adassék emlékezetének.
A tisztaszobában az ágy felett lóg – minden szlovák házban ott lógott – Luther képe. Mellette egy bajuszos férfiú portréja; ná¹ Ondri¹, mutat rá a tájház gondnoka. Áchim L. Andrást, az egykori parasztpolitikust – aki a legenda szerint csizmában járt a Parlamentbe – mindenki a ,,mi Andrásunk„-ként emlegeti Csabán. A népvezért a szintén csabai Bajcsy-Zsilinszky Endre lőtte (lövette?) le, ezért nincs Békéscsabán Bajcsy-Zsilinszky tér vagy utca, mondja az önkormányzati vezető.
Békéscsaba módos város. A Szabadság tér felé vezető sétaúton műpatak csorog át egy műtavacskába. A burkolatok, a kirakatok, a padok, a pavilonok újak és modernek, rengeteg a park és a virág. Nincsenek szatyros koldusok, nincs omladozó épület, potyogó stukkó. Az üzletek, éttermek elegánsak és – az égben lebegő árak ellenére – zsúfolásig teltek. A könyvesboltokban hiánycikk a Jadviga párnája; ez meg a városháza kétnyelvű felirata emlékeztet arra, hogy a magyarországi szlovákság egyik központjában vagyok. Viszont senki sem beszél szlovákul az utcán. És ami feltűnő, hiányzik a fura dallamú békési tájszólás is: mindenki ,,pesti magyart” beszél. Azért van ez – mondják a könyvtárban -, mert a mostani felnőttek nagyszülei otthon nem, csak az iskolában tanulhattak magyarul. Az irodalmi nyelvet sajátították el, ezt adták tovább.
Hoztak ide a tótok mindent, mondja egy kerékpáros öregúr a sétányon. A szomszéd városbéliekkel, például a komlósiakkal nem volt divat szóba állni, házasodni pláne. Azok, ugye, szegényebbek. Na – harapja el a szót -, viszontlátásra. Szintén szlovák tetszik lenni, kérdem, de úgy látszik, nem hallja. Magyar tetszik lenni, kérdezem. Csabai vagyok, válaszolja a bácsi, és elteker. Később, a városházán mondják: ez itt szállóige. Parasztember mondta, ,,még anno„, egy szociológus kérdésére. Nem tót vagy magyar – csabai vagyok.
- Azt, hogy tót, nem nagyon szeretjük – feleli kérdésemre Katalin, egy szlovák asszony. – Van abban egy kis csúfolódás is. Ha mi mondjuk magunkra, az más. Mi szlovákok vagyunk, és csabai tótul beszélünk.
A Szlovák Szálló emeleti ablakából a Nagytemplom tornyára látni. Gólya repül át a tér fölött, imbolyog, lassan kanalazza a levegőt. Az épület az Iparosok Háza volt még a század elején, amint a homlokzati felirat hirdeti; most a Csabai Szlovákok Kft. a tulajdonos. Itt van a Szlovák Kultúra Háza, fönt vendégszobák, az alsó szinten szlovák étterem. Nyitva az ajtó, hullámokban tódul be a hőség; marhapörköltet eszem knédlivel, sűrű szafttal, a húskockákon párolt lilahagyma; mintha a knédliszeletek is izzadnának, páracseppek reszketnek rajtuk. Két asztallal arrébb egy vendég panaszkönyvet kér, mert – úgymond – kevés az eredeti szlovák étel. A vendég ötven körüli úr, vörös a haragtól meg a melegtől. De nézze meg, van sztrapacska is – vitatkoznak a pincérek.
Itt, az épületben szeptember elsejétől működik majd a szlovák konzulátus, a táblát már kitették. Hosszú versengés folyt a megye szlovák lakosságú városai – Szarvas, Tótkomlós, Békéscsaba – közt, hogy hol legyen. Csaba nyert. Nagy öröm, mondja Krajcsovics Hajnalka, a Csabai Szlovákok Szervezetének munkatársa. Most majd többen jönnek Szlovákiából, s az ittenieknek nem kell Pestre járniuk vízumért. Könnyebben kapják meg a szlovák igazolványt is.
- Tulajdonképpen annyi épületet vehetnénk át az önkormányzattól, amennyit akarunk, illetve amenynyit használni tudunk – mondja Andó György a városházán. Az épület szárnyas kapuja mindig tárva, nincs jövetelünk célját firtató portás vagy biztonsági őr. A nyitottság az önkormányzati vezető szerint csabai tulajdonság. Fölmegyünk az emeleti tanácsterembe; körben festmények láthatók a város nagyjairól, többségük szlovák. – Nekem – mondja Andó György – mint a szlovák önkormányzat elnökének tanácskozási és javaslattételi jogom van a közgyűlésben. Egyébként Szlovákiából ide, Békéscsabára járnak a példaértékű önkormányzatiságot tanulmányozni az ottani illetékesek.
A város lakosságának körülbelül harminc százaléka szlovák, de ez becslés csupán – majd kiderül a népszámlálás adataiból, hányan vállalták nemzetiségüket. Több szlovák intézmény működik Csabán, az önkormányzaton kívül a Csabai Szlovákok Szervezete, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének helyi szervezete, azonkívül a néprajzi kutatásokra szakosodott Szlovák Kutatóintézet; s van szlovák tánccsoport, dalárda, fúvószenekar is.
Szlovákia nem nyújt anyagi támogatást a kisebbségi önkormányzatnak. Jönnek azonban szlovákiai tánccsoportok, színjátszókörök, s az önkormányzat kérésére küld az anyaország vendégóvónőt is a szlovák nyelvű óvodákba. Nagy segítség a szlovák konzulátus megnyitása, valamint a szlovák igazolvány, amely az ittenieket – amennyiben igazolni tudják származásukat – a szlovák állampolgárokéival megegyező jogokkal ruházza fel. Ez tulajdonképpen a státustörvény megfelelője.
Andó György gyakran hallja: tíz év múlva nem kell már szlovák önkormányzat. Az elnök mégis bizakodó. Igaz, hogy egyre kevesebben ismerik a nyelvet és vallják nemzetiséginek magukat, de a szlovák nyelvű kulturális rendezvényeken telt ház van. S nem tudni, miért: azok a negyven-ötven évesek, akik korábban nem foglalkoztak szlovákságukkal, most felidézik anyanyelvük szavait. Andó György Jaminában, Békéscsaba szlovák negyedében született – szlovák nyelvű általános iskolába járt, Pozsonyba ment egyetemre.
- Otthon, a családban hogyan beszélnek? – kérdem.
- Hát... olykor használjuk a szlovák nyelvet is – felel az önkormányzati elnök.
Az evangélikus templomban naponta tartanak szlovák istentiszteletet. A pap énekelve vezeti a liturgiát (recitativo), ami a magyar protestantizmusban ismeretlen. A liturgia nyelve az archaikus, úgynevezett bibliai cseh és a szlovák keveréke, amelyet a nyelvújítás nagy tisztelettel elkerült.
A szlovákok jó félkilós, ezerkétszáz éneket tartalmazó, gót betűs énekeskönyvvel, a Tranosciusszal járnak templomba. Szó, mi szó – mondja egy fiatalasszony -, sokan nem értik, főleg a gyerekek.
Aradi András Péter vezető lelkész meséli a parókián: egy szlovákiai püspök járt náluk küldöttsége élén, s javasolta, tegyék most már múzeumba a Tranosciust. ,,Kaptok szlovák énekeskönyvet, új fordításút; küldünk ingyen, amennyi kell. Azt legalább mindenki érti, s egyformát énekelnénk... ti itt, mi otthon, az anyaországban.” Összenéztek akkor a csabai papok, s mondták: köszönjük, de maradnánk a Tranosciusnál. Dobre, mondta a szlovák püspök, mi mást mondhatott volna.
Nagyon megcsappant a templomba járók száma, mondja Aradi András Péter. A Nagytemplomban négyezren férnének el, a Kistemplomban hétszázan. Még az ötvenes években is megtelt mindkét épület, legalább a vasárnapi istentiszteleteken. Ma a Nagytemplomot csak ünnepeken kell kinyitni, különben a kicsiben is szellősen vannak a hívek. A reggeli istentiszteletre pedig jó, ha tízen eljönnek – de megesik, hogy csak hárman.
A nemzeti identitás jövőjét illetően a szlovák pap pesszimista. Régen csak az iskolában tanultak magyarul a csabai gyerekek, de mára megfordult a helyzet: otthon csak magyarul hallanak, s amit esetleg az iskolában tanulnak, az már irodalmi szlovák. Pedig Békéscsaba nyelvjárássziget; a helyi tót nyelv tele van gyönyörű, archaikus kifejezésekkel, amelyekre egy ,,irodalmi„ szlovák ember felkapja a fejét.
- Melyik ország a hazájuk? – kérdem Aradi Andrást.
- Szlovákiában nincsenek régi rokoni szálak. Magyarország a hazánk, szlovák az anyanyelvünk. Évszázadok óta élünk együtt békességben a magyarokkal. Trianon előtt ez egy ország volt; őseink, akik a Felvidékről költöztek ide, szintén magyarországi szlovákok voltak. Mindig akad egy két szélsőséges mindkét oldalon, aki összevissza beszél, vagy szédült fejjel ostoba falfeliratokat csinál. De Csaba békés hely, és adja isten, hogy az is maradjon. Ha pedig Szlovákiában gátolják a magyar önrendelkezést, ha féltik a nemzeti és történelmi önazonosságukat – egyébként éppúgy a csehektől, mint a magyaroktól -, ez a szlovák nemzet pubertáskori betegsége. Ki fog gyógyulni belőle – véli Aradi András Péter.
Egy budapesti szlovák gyülekezetben szilveszterkor azt mondta a lelkész: énekeljük el a magyar himnuszt. Erre két öregúr hangoskodni kezdett. Tisztelendő úr, azt mi ne énekeljük! Jó, felelte a lelkész, énekeljük a szlovák himnuszt. Hogy is van, kérdezte az egyik öregúr, s nézett a másikra. Várj csak... kezdjed te, mondta a másik. Hát azt meg elfelejtették.
A II. világháború utáni kitelepítést, illetve lakosságcserét illetően sok a vita a csabai emberek közt, de még a történészek között is. Ami tény: a háború többé-kevésbé megkímélte Szlovákiát, Magyarországot tönkretette. A csabai szlovákok többsége úgy emlékszik, nem volt kitelepítés. Szlovák propaganda volt, fényes ígéretekkel. Pod'te damov, matka zem vás volá! – harsogták a plakátok, azaz: Gyertek haza, az anyaföld vár benneteket! A képeken drága, jó ruhákban várták a szlovák testvérek az ittenieket, tele éléskamrájú, tágas házakba. Fele sem volt igaz, és keservesen megbánták, akik kimentek. Utólag erőszakról, kitelepítésről beszéltek, pedig a magyarok nem küldtek senkit. A mi anyaföldünk Csabán van – válaszolták a csabai papok a szlovák propagandára, s azt a szlovákiai főpapot, aki a szószékről akarta agitálni az embereket, nem engedték be a Nagytemplomba. De hogy mennyire megzavart egyeseket a kitelepítésről szóló mese, abból is kitűnik, amit egy nyolcvan év fölötti, szlovák nénike mond:
- Én nem beszélek szlovákul. Tudok, de inkább nem beszélek. Engem már ne telepítsen ki senki, itt akarok meghalni.
Szlovák nácik, írta ki egy részeg kamasz a városházára néhány hónappal ezelőtt. Az inkriminált falfirka után megbolydult a baloldali sajtó. Egy Népszabadság-riportból ,,kiderült”, hogy a csabai szlovákság (is) megfélemlített kisebbség – mi, magyarok hálásak lehetünk a hazánkban élő nemzetiségeknek, amiért csöndben tűrik a zsarnokságot. Magyarországon nyolc szülő kezdeményezésére bármely magyar iskolában bevezetik a nemzetiségi nyelvi oktatást, ám egy hölgy azt nyilatkozta: nem mernek élni a lehetőséggel. Ez itt hangzott el, a Szlovák Házban, emlékszik Hajnalka.
Senkinek sincs oka félni, semmiféle magyarosítási szándékot, szlovákellenességet nem tapasztalnak a csabaiak – minden megkérdezett idős és fiatal ezt állítja. Egyébként a magyar jogi rendszerben nem szerepel a kötelezően használandó állami nyelv fogalma. A megyei múzeumban mondják: jártak Csabán szlovákiai újságírók is, akik megpróbáltak nacionalista cikkekhez anyagot gyűjteni, de amit nem lehet, azt nem lehet. Csaba békés, itt mindenki az együttélés hagyományában nőtt fel.
Ha a hídon áthalad a busz, az már Jamina, a szlovák negyed. Itt sem hallani szlovák szót az utcán, s a boltokon magyar nyelvű a felirat.
- Én magyar vagyok – idős férfi mondja egy presszóban. – Nem értem, miért csinálják ezt a nagy szlovákoskodást. Olyan jól megvoltunk mindig, senki sem mondogatta, hogy micsoda. Most meg külön önkormányzat kell, ilyen kör, olyan kör – dohog, ujjaival kopogtatja az asztalt. – Mi lesz ennek a vége?
- Mi lenne, semmi – veszi át asztaltársa a szót. – Hadd csinálják. Jobb, mintha mindenki angolul beszélne. Én direkt örülök, hogy az unokám megtanult szlovákul, pedig mi is magyarok vagyunk. Jó ha tud egy keleti nyelvet is a német mellett – és meghúzza a korsó Aranyfácánt, a hab a bajuszára tapad.
- Már csak a nyanyicskák és taticskák beszélnek anyanyelvükön – mondja Hajnalka, a szlovák tanárnő. – Nekünk, fiataloknak pedig gyakorolnunk kell, mert felejtünk. Fodrásznál, hentesnél, piacon magyarul szólalunk meg. Keverjük is néha; egyikünk a múltkor vendégeit kalauzolva azt találta mondani: megtekintováty. Nemrégiben meg bejött egy néni a Szlovák Házba, sokáig hallgatott, aztán kibökte, majdnem sírva: jaj, aranyos, én csak csabai tótul tudok... Tudatosan kell vállalnunk, egyre inkább magunkat. Kettős kötődésünket, úgy, hogy egyik se sérüljön.
Egy felmérés szerint a magyarországi szlovákság körében Békéscsabán a legalacsonyabb az egynemzetiségű házasságok aránya. Persze ez a tényező nem befolyásolható. A párválasztásnál talán sohasem volt döntő szempont a nemzetiség. A vegyes családok kialakulása könynyen vezethetne a szlovákság teljes feloldódásához; a szlovák identitás élményét azonban nem annyira a ,,vér„, inkább az anyanyelv tudása határozza meg.
- Én már nem vagyok szlovák – mosolyog egy hölgy a jaminai buszon -, de a szüleim azok voltak. A múltkor édesanyám egykori osztálytársa megszólított szlovákul. Nem értem, mondom, mire összecsapja a kezét: hogyhogy nem érted?! Hogyhogy. Nálunk otthon csak magyarul beszéltek, úgy.
Materská Skola – áll a jaminai szlovák nyelvű óvoda bejáratánál, a magyar felirat alatt. Az aprónép a medencében tapicskol; a természetes anyagú bútorokkal berendezett, tágas óvodában két szlovák anyanyelvű óvónő fogad.
- Itt idegen nyelvként tanulják a gyerekek az anyanyelvüket – mondja Bohus Pálné, az igazgatónő. – S hát az irodalmi nyelvet tanítjuk. Persze megtanulni ne
origo.hu
„Még 3,65 millió forint hiányzik” – kilométerek örökbefogadásával segíthetsz te is az agydaganatos Hannának
