Csak a láncainkat

Ha hihetünk a „tárgyilagos”sajtónak, akkor a Corvin-lánc valami rettenetes dolog. Aki megkapja, szégyellheti magát, jobban teszi, ha elbujdokol, de egy ideig semmi esetre se mutatkozzék „független értelmiségi körökben”. Mert képzelje el a kedves olvasó, hogy a kitüntetést a Fidesz vezette kormány újította fel, adományozza, de ami még ennél is nagyobb szörnyűség, Horthy Miklós és Klebelsberg Kunó alapította még 1930-ban, nem sokkal Hitler hatalomra jutása előtt, ami ugye nem lehet véletlen. Állítólag jobbra tartó laptársunk publicistája szerint a Corvin-lánc egyenesen azt sugallja, hogy hazánkban nincs, meg nem is lesz hiteles demokrácia, hanem csak holmi Horthy-reminiszcencia, ami minden reminiszcenciák legborzalmasabbika. Nem akarok ötleteket adni a balos és liberális közíróknak, de igazán megkérdezhetnék, hogy miért nem Duna Plaza-láncot adományoznak. Sőt azt is kijelenthetnék, hogy aki a kitüntetést megkapja, az a kormány Corvin-láncos kutyája. Megjegyezném, az a tény, hogy Bartók Béla nem vette át a Corvin-láncot, nem a kitüntetés tekintélye ellen, inkább mellette szól, azt bizonyítja, hogy az akkori döntéshozók valódi liberális szellemtől vezérelve határoztak, azt is elismerték és becsülték, aki arra esetleg nem tartott igényt. A mai „liberálisok” még véletlenül sem adnának kitüntetést olyannak, aki azt visszautasítja. Ám hagyjuk a fanyalgókat, szerencsére egyiküket sem fenyegeti a veszély, hogy a magyar tudomány és kultúra legjobbjai közé kerül, viszont azon látványos gesztusról, hogy egy elszánt mozdulattal elhessegetik maguktól a Corvin-láncot, nyugodtan ábrándozhatnak. Ennyiben kétségkívül hiteles a mai demokrácia.
Egy régi mondás szerint kitüntetést az kap, akinek adnak. Ez első pillantásra bődületes tautológiának látszik, de ott vibrál benne az ironikus bölcsesség is, miszerint az érdem és az elismerés nem feltétlenül járnak kéz a kézben együtt. A Corvin-láncot tizenkét személy viselheti egyidejűleg, nehéz igazságosan dönteni. Aki eddig megkapta, az vitathatatlanul megérdemelte, ám több tucat olyan kiváló személyiség van, aki ugyanúgy érdemes lenne. Félek, nem is ismerjük igazán legjobbjainkat. A legragyogóbb magyar elmék szétszóródtak a világban, s nem csak azért, mert a gazdag Nyugat jobb kutatási, alkotói feltételeket nyújtott, mint a mindig szegényes hazai terep. Trianon nemcsak területeket szakított el tőlünk, hanem nagyra hivatott alkotó embereket is, és egy szomszédunkban létrehozott, bármily grandiózus életmű nehezebben tör utat hazafelé, mint egy amerikai. Csak egy példát említenék a sok közül. Fodor István nem tehetett arról, hogy a Sztyepán Fodor név szerepelt a személyi igazolványában, magyar szívvel, de hosszú és termékeny élete során sokféle, utoljára ukrán állampolgárként élt. Fodor István már a 60-as években több cikkben, tanulmányban, könyvben felhívta a figyelmet, hogy a Felső-Tisza vidékén folytatott esztelen fakitermelés hatalmas árvizeket fog okozni. De ennél többet is tett. Kidolgozta azt az erdőtelepítési módszert, amellyel a természeti katasztrófa megelőzhető lett volna. Kell-e mondani, hogy a szovjet, majd ukrán illetékesek „továris Fodor” munkájára oda se bagóztak, ebből következik, hogy a hazai tudományos körök is alig ismerik Fodor István munkásságát. Fodor István néhány évvel ezelőtt elhunyt, a Corvin-láncra már csak ezért sem esélyes, de vajon hány hozzá hasonló kimagasló alkotó élhet itt a közelünkben, szinte észrevétlenül?
Természetesen a zseniális embereket nem az ambicionálja, hogy Horthy alapította Corvin-láncot vagy Rákosi és Révai alapította Kossuth-díjat kapjanak, a kisebb vagy nagyobb léptékű emberi közösségek érdekében tevékenykednek, éppen ezért elismerésükkel, kitüntetésükkel az adományozó közösség önmagát is megbecsüli. Ez fáj egyeseknek, azoknak, akik a Corvin-lánc tekintélyét már csak „zsigerből” is megpróbálják lejáratni.