Dráma és szerelem

Egy idős asszony elájult a Garay piac csarnokának bejárata előtt. Hazafelé indult teli szatyrával, amikor összeesett. Almái szétgurultak. Egy maszatos kisfiú felkapott egyet közülük, zsebre dugta, és elfutott. A zöldséges asszony mentőkért kiáltott, valaki máris rohant az utcai fülkéhez telefonálni. „Nincs itt orvos a közelben?” – adták szájról szájra a nyüzsgő piacon, ahol egy pillanatra megtorpant az élet. Orvos azonban nem akadt a piaci vásárlók között.
Percek alatt sokadalom gyűlt az ájult aszszony körül, mindenki látni akarta, mi történt; furakodott, könyökölt, csak az a maszatos kis almatolvaj állt az utca túlsó oldalára, és onnan nézte a csődületet zsákmányát harapdálva.
„Magas lehetett a vérnyomása! – tudálékoskodott egy asszony. – Az én férjem is így járt a múltkorjában, hazafelé jövet összerogyott a sarki borkimérés előtt!”
„Akkor nem is a vérnyomással volt ott baj, hanem a fröccsök számával!” – kajánkodott valaki, aki szintén kapatos volt már, érezni lehetett a hangján. „Fusson már valaki a patikába, hozzon egy doboz Nitromint... Attól jobban lesz!” – térdelt le egy szőke, hosszú hajú leányzó az ájult asszony mellé. „Azt maga honnan tudja? – kíváncsiskodott egy farmerruhás fiatalember, aki aktatáskát szorongatott a hóna alatt. – Tán ápolónő?”
„A nagyapám orvos volt! Jöjjön, emelje már fel a fejét, segítsen, talán jobb lesz neki, ha felültetjük” Felemelték az asszony fejét, majd felültették, de az nyomban visszahanyatlott. „Jobb lesz, kislány, ha maga nem avatkozik bele ebbe – mondta erre a farmerruhás. – Láthatja, nem használ a tanácsa. Inkább keresse elő a táskájából a személyazonosságiját...”
Közben egy fiú a hírhozás izgalmával az arcán jelentette, hogy rendőr közeledik. Fiatal ember volt a rendőr, nyomban kézbe vette az ájult asszony előkerült igazolványát. „Oszoljanak már, emberek, nincs itt semmi különleges látnivaló. Menjen mindenki a dolgára...”
Néhányan szót fogadtak, a bámészkodók serege láthatóan megcsappant. A rendőr az ájult asszony mellé térdelt. „Mindjárt itt lesz a mentő!” – próbált bele erőt önteni. Az asszony tekintete zavaros volt, felemelte a fejét, mondani akart valamit, de újra elvesztette az eszméletét. Akkor érkezett meg a mentő sikongató szirénával. Fehér köpenyes fiatal orvos ugrott ki belőle, hóna alatt az elmaradhatatlan táskával, és egy perc se telt bele, a beteg megkapta az első injekciót.
Utána a két markos legény hordágyra fektetve a mentőkocsiba tolta, és máris elrobogtak vele. A szatyra véletlenül ott maradt. Az előbb szétgurult almákat a lány kapkodta össze. Átadta a rendőrnek, aztán mindenki elindult az útjára, sietve, kapkodva, idegesen, az előbbi esettől felrázva.
Pedig az események tovább követték egymást, folytatása ígérkezett ennek a drámának. A farmerruhás fiatalember a szőke hajú leány után sietett. Utol is érte a Dózsa György út sarkán. Szorosan mellé lépett.
„Ha megengedi!... Még be sem mutatkoztam, ebben a nagy tumultusban... Péter a nevem!” – nyújtotta a kezét.
A lány szeme rá rebbent. Egy szempillantás alatt végigsiklott rajta a tekintete. Aztán a kezét nyújtotta ő is, és elrebegte a nevét: „Alexandra”. Közben kiértek a Thököly út sarkára. „Ha megengedi, elkísérem. Én is ebbe az irányba megyek... Errefelé laknak? Szép környék...” – mondta egy szuszra a fiú, kissé hadarva. Ahogy a mai fiatalok beszélnek.
„Itt a sarok mellett... A cukrászdánál...” – pirult el a lány, de most már magabiztosan.
„Remek. Akkor meghívom egy kávéra. Az nyugtatólag hat az idegekre” – karolt bele a fiú. Együtt léptek be a cukrászdába. Követtem őket a tekintetemmel. Arra gondoltam: az elmúlás együtt jár az újjászületéssel. De lehet, hogy ebből a találkozásból is dráma lesz egyszer. Az élet kiismerhetetlen...