ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, „óh, mely sok hal terem a nagy Balatonbaharaharahaha”… Annyi biztos: nem elegendő. A helyzetre pontosan illenek a madáchi sorok: „Sok az eszkimó, kevés a fóka.”
Halászok és horgászok között évtizedek óta vita folyik arról, ki miért fog kevesebbet, s ki a hibás. A horgászok szerint a halászok „kirabolják” a tavat, a halászati vállalat az orvhalászok garázdálkodásával magyarázza a süllőhiányt, de arra is történik olykor utalás, hogy sok tízezer pecást egyszerűen „nem bír el” a Balaton.
A helyzet nem csak ebből a szempontból nyugtalanító, itt csak emberi érdekek ütköznek, egy természeti katasztrófa egészen más nagyságrendű, s ha netán bekövetkezik, egy csapásra szomorú véget vethet az áldatlan vitának. Megnyugtató szavak hangzanak el a víz minőségéről, számos szakértő bizonygatja, hogy a tó még további ötven-hatvan centis apadást is kibír. Mások, éppen a halak belső szerveinek vizsgálatából arra a következtetésre jutnak, hogy fürdésre ugyan alkalmas lehet a víz, de életre egyre kevésbé, bizonyos halfajokon a betegség jelei mutatkoznak.
Jól emlékszünk még az angolnavészre, amely idegenforgalmi szempontból is elrettentő volt. Akkor – jó néhány évvel ezelőtt – elhangzott a verdikt: soha többé nem telepítenek „kígyóhalat” a Balatonba. Nekem ezzel kapcsolatban kétségeim vannak, bár azt nem merem állítani, hogy egyéni tapasztalataim általánosíthatók. Azt sem tudom, hány esztendő alatt nő meg 30 centi nagyságúra egy „üvegtestű” angolnaivadék, azonban az tény, hogy jelenleg is egészen fejletlen példányok kerülnek horogra, ami szerintem azt jelentheti, hogy a Balatonba, a telepítési tilalom ellenére nagyszámú ivadék kerül. Nem ismerem ennek a kockázatát, de az biztos, hogy ha a „telepítés” alattomban történik, és a hivatalos intézmény szervezetten teszi, akkor a közvélemény félrevezetésének minősített esete áll fenn. Tényelrejtésre gyanakszom tehát, bár nem tudom, mi az igazság.
Hadd számoljak be az általam tapasztalt tényekről, amelyek a csopaki vízszakasz part közeli részére vonatkoznak. Míg úgy tíz esztendővel ezelőtt, az angolnapusztulást és telepítési tilalmat megelőzően élő kishallal horgászva három-négy fogassüllő mellett fogtam egy-egy angolnát, ma, bizonyos évszakokban öt angolnára esik egy fogassüllő. Saját tapasztalataim alapján azt kellene hinnem, hogy jelenleg több angolna van a Balatonban, mint eddig bármikor. Az egyéni tapasztalások azonban nem általánosíthatók. A telepítési tilalmat azért rendelték el, hogy ne következhessen be még egy nagyméretű angolnapusztulás. Annak idején nem tisztázták egyértelműen, mitől támadt a vész. Többféle álláspont ütközött, végül az okot valamely komplex hatásban vélték megtalálni, amelyben szerepet játszhatott a víz magas hőfoka, csökkent oxigéntartalma, az algásodás, és egy élősködő, amelyet számos elpusztult állat bélrendszerében megtaláltak. Ki garantálhatná, hogy ezek a hatások nem állhatnak elő ismét a jelen helyzetben egy kánikulai periódus során?
Most, amikor ezeket a sorokat írom július közepén, 36 fok van odakint, a Balaton sekély, a vize egyre jobban felmelegszik. Mire ez az írás megjelenik, vége lesz a nyárnak, s tudni fogjuk, megúszta-e a Balaton a júliusi–augusztusi hőhullámokat. Megtudjuk, kedvezett-e a szerencse, a tó halpopulációja átvészelte-e a legnehezebb időszakot. (Most, szeptember elsején azt kell mondanunk: átvészelte. Egy amatőr ne jósolgasson tehát.)
Hogy mindig minden ilyen kedvezően alakul-e, én nem tudom.