ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy Natasa (mármint a kutyám) vízi vadászként megállná-e a helyét. Állítólag a spánielt e célból tenyésztették ki, azért vastag a nyaka, mint egy kálomista párttitkárnak, hogy a lelőtt vadkacsát a jeges víz fölé tartva vihesse oda a vadásznak.

A szakkönyvek azt írják, ha a spánielünk télen valamely lékben fürdőzni vágyik, meg ne akadályozzuk benne, hiszen éppenséggel atavisztikus, egészséges vágyát éli ki. Nos, nekem sosem támadt alkalmam megakadályozni Natasát a téli lubickolásban, 35 fokos hőségben is víziszonya van. (Bár veszettség elleni oltásai rendben vannak.) Ha véletlenül fél lábbal belecsúszik a Balatonba, valósággal felsikít az iszonyattól. Vadászni sem akar. A vadkacsákat és a hattyúkat megugatja, de közben csóválja azt az icuri-picuri valamit, ami a farkából – a spániel konvenció szellemében – megmaradt. Szerintem még egy kis csokiért vagy kedvencéért, a zöld paprikáért sem ugrana be a vízbe, nemhogy egy lelőtt madárért.
Csónakázni és horgászni viszont szeret. Sok időt töltünk el a nádas előtt, a nyílt vízen. A fürdővendégek alig hisznek a fülüknek, amikor esténként a tóról kutyaugatást hoz feléjük a szél. Natasa a csónakban, persze nem egészen úgy viselkedik, mint egy jól dresszírozott matrózinas; jár-kél-mocorog, hol a csónak orrából tart szemmel egy kalózgyanús távoli hajót, hol engem bököd az orrával, hogy simogassam, máskor meg mellső lábaival az evezőpadra támaszkodva áll, hogy jobban lássa a sötétben fluoreszkáló úszóimat.
Van egy olyan érzésem, hogy rájött a horgászat értelmére; a bevágás pillanatában izgalomba jön, toporog és morogni kezd, a múltkoriban szinte extázisban kísérte figyelemmel, hogyan fárasztok ki egy kétkilós halat. A snecifogást kitűnő szórakozásnak tekinti, kicsit tartok attól, hogy túlbuzgalmában ő is horogra akad. Akkor pedig lesz nagy nyivákolás. A „hopp” vezényszóra ugrik a parti kövezésről a csónakba. Egy alkalommal sajnos a póráza a csónakkikötő „bikába” akadt, így az ugrás lendülete félúton megtört, s Natasa toccs, belepottyant a vízbe. Ettől persze halálra sértődött, s azóta csak alapos körültekintés és mérlegelés után hajlandó ugrani. Más alkalommal viszont, amikor egy német juhász tűnt fel a parton, egyébként nem éppen vakmerő kutyám az induló csónakból – másfél métert a víz fölött repülve – tigrisugrással vetette ki magát, annyira megtetszett neki a délceg úr. Orrukat egymáséhoz nyomva álltak (a farkaskutyának sem volt ellenére a dolog), míg vissza nem tereltem a csónakba Natasát, aki máskor egy fél méter széles árkot sem mer átugrani.
Egyébként sosem értettem, miért mondják azt: fázik mint egy kutya, unatkozik mint egy kutya, melege van mint egy kutyának, kutyabaja, éhes mint egy kutya, vagy gyáva kutya. Azt hittem, gyáva a nyúl. Natasa gyávább. Mióta a gazdája vagyok, értem a kutyával kapcsolatos mondásokat; állítólag a spánielek mindent szeretnek egy kissé eltúlozni, így aztán Natasa mindig legalább olyan éhes, mint egy kutya, legalább annyira melege van mint egy kutyának, s legalább annyira unatkozik. Legutóbb, mivel nem szerettem volna, ha megint kiugrik a csónakból, a pórázát az evezővillára akasztottam, amikor valami ott felejtett holmiért vissza akartam menni a partra. Alig tettem két lépést, Natasa utánam ugrott, de nem járt sikerrel, mert a póráz visszarántotta. Elképesztő undorral az arcán csücsült a vízben, míg ki nem mentettem, megint.
Hogy mi lenne, ha neki kellene egyszer engem valahonnan kimenteni, én nem tudom.