Európa, ó!

Ott ült a politikus az RTL és az egyik napilap szervezte műsorban, és összevissza fecsegett. Mondott megdöbbentő dolgokat is. Kérdezték és felelt, s amikor arról faggatták, mit szól az utóbbi idők áltörténészeinek butaságaihoz, miszerint „nincs bizonyíték a nácik tömeggyilkosságaira”, és a koncentrációs táborok gázkamrái „csak fertőtlenítőeszközök” voltak, a politikus azt találta mondani, hogy bár látni nem látta őket, de nem kívánja megkérdőjelezni a koncentrációs táborok gázkamráinak létét, mindazonáltal ez az egész kérdés szerinte a második világháborúnak csak jelentéktelen epizódja volt…

Elszabadult a pokol. A nácizmus üldözöttei tüntetést rendeztek, s azt követelték: vonják meg a politikus – egyébként parlamenti képviselő és pártvezér – mentelmi jogát, hogy bíróság előtt vonhassák őt felelősségre. Erre nincs mód, mondták a szakemberek, és azt javasolták, hogy az érintettek polgári peres eljárásban keressenek elégtételt. De ugyanekkora, ha nem nagyobb lett a vihar a politika színpadán, jelesül a parlamentben is. Jobb- és baloldali képviselők háborogtak, mi több, szitkozódtak. Ha valaki össze akarta volna állítani a szidalmazó kifejezések kézikönyvét, íme hát, sosem látott alkalom kínálkozott az árnyalt kijelentések sokrétűségének tanulmányozására. „Semmirekellő”, „disznó alak”, „gazember”, „bitang fráter”, „piszkos csavargó” és hasonló jelzős szerkezetek záporoztak, mind a kormánytábor, mind az ellenzékiek soraiból.
A svájci lap, a Neue Zürcher Zeitung visszafogottsággal rögzítette a tényt: „a képviselők háza jobban emlékeztetett valamiféle lebujra, mint parlamentre”. S szó, ami szó, a mértékletes zürichi lapnak igaza volt: az egyébként vörös bársonyban tisztesen megöregedett Bourbon-palota a poujadisták harminc évvel korábbi rendzavarásai óta nem sokszor élt át ilyen sok és ilyen tömény durvaságot.
Merthogy az eset francia földön esett. A Bourbon-palotában, azaz a francia nemzetgyűlés épületében. Ahol bizony csúfabb és rútabb stílus uralkodik alkalmasint, mint honi politikánkban. Ámbátor igaz ez a londoni parlamentre és még sok egyéb nyugat-európai törvényhozó társulatra, amelynek „mértékletességére”, stílusának „finomságára”, européerségére oly gyakran hívják fel a tájékozatlan magyar publikum figyelmét a füllentős vagy „mindegyszerűen” csak tájékozatlan publicisták és pártpropagandisták.
1997 őszét írták az annalesekben, amidőn az említett politikus és pártvezér elmondta a maga butaságait a második világháborús náci koncentrációs táborok gázkamrái apropóján. Az oktalan politizáló ember nem más volt, mint Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front vezetője.
A Nemzeti Front akkoriban még erőteljesen gyarapodó és népszerűsödő párt volt, befolyása a francia politikai életben és életre jóval nagyobb, mint manapság. („Köszönhető” ez egyébként éppen a baloldali Francois Mitterrand államfőnek, aki a jobboldalt akarta megosztani, s ezért történt olyan változtatás a választási törvényben, hogy a Nemzeti Front egyáltalán bejuthasson a képviselőházba…)
Le Pen butaságról és gonoszságról tanúskodó kijelentése ellen akkor, pártállásra való tekintet nélkül, közéleti emberek és pártpolitikusok egyaránt felemelték szavukat. Jacques Chaban-Delmas-tól Pierre Messmerig (aki ekkor az újgaulleista RPR parlamenti csoportjának vezetője), a szocialista Roland Dumas-tól a kommunista Andrá Lajoinie-ig mindenki megszólalt az ügyben, a vita ádáz volt, de hát a demokrácia már csak ilyen, a sértések undokok, de hát a politika is ilyen.
Sőt. Európa nyugati fertályán még ilyenebb! Megszámlálhatatlanul sok példát lehetne hozni arra, hogy az európai demokráciákban bizony olyan dolgok is előfordulnak, amelyekért mi, magyarok röstellkednénk talán. Kéretik hát valóban nagy levegőt venni, s nem csacsin – vagy nagyon is dörzsölt kiszámíthatósággal? – példálózni az Európai Unió országaival!
Egyébként annak idején még Lajoinie-ék sem vetemedtek arra, hogy véleményezésre, netán holmi elhatárolódásokra szólítsák fel a kormányfőt, Jacques Chiracot vagy a szocialista köztársasági elnököt, Francois Mitterrand-t. Ott ugyanis ez nem szokás. Ott sem szokás. Általában Európában nem szokás ez, mégha ilyen Le Pen-féle „véleményről” van is szó.
Az annak idején magát bátornak tartó Magyar Nemzet akkoriban francia politikával foglalkozó külpolitikai szemleírója sem álmélkodott azon, hogy mondjuk a baloldali Mitterrand elnök vagy a jobboldali Chirac kormányfő miért is nem szólt hozzá a Le Pen-vitához. Végül is köztársasági elnöknek vagy kormányfőnek ez nem dolga, s hozzászólásukkal éppen hogy felértékelték volna a butaságot és a gonoszságot.
Kétségtelen, hogy a Le Pen-ügy komoly, semmiképpen nem méltó jelentéktelenné zsugorítani, mégis látni kell, bevezető epizódja csupán az őszi politikai nyitánnyal kezdődő választási hadjáratnak – valahogyan így fogalmazott ’97 őszén a Magyar Nemzet szemleírója.
Akkor és ebben igaza volt.
Valahol valaki azt írta egyszer, hogy szórakoztató a francia politika. Merthogy Racine, Corneille és Moliére hazájában a közéleti szereplők és a politikacsinálók egyaránt képesek drámát és komédiát alakítani. Igaz. Bár ettől egyáltalán nem alábbvalók más nemzetek politikacsinálóinál és közéleti embereinél. „Csak” tudják, hogy a demokrácia azzal jár: butaságok is elhangozhatnak, sértő jelzők és önérzetet bántó gondolatok is nyilvánosságra kerülhetnek, s hevült polémiáktól lehetnek hangosak a mindennapok.
Konklúzió nem vonatik, kommentár nem mondatik. De azért ez a franciaországi történet egy tanmese lehetne. Európa, ó!

A szerző újságíró