Festőállvány majomcsontvázért

Szunyoghy uramhoz kell némi lelkierő. Műtermében finom, alig hallható csontzene szól. Ez nem vicc. Ahol ülünk, a fejünk fölött egy daru lebeg. Odébb, a falon egy strucc, az ajtón túl, az öreg Pacsirta rádió tetején egy kenguru. Csontvázak mindenütt, akárhová néz az ember. Van két elefántláb is, de azokról majd később.
– Járt itt nálam egyszer Muzsnay Ákos fia, a grafikusé. Meglátta ezt a sok csudaságot, és teljesen odavolt tőle. Annyira, hogy tizenöt évesen nekiállt kitanulni. Húsz se volt, amikor megkapta egy preparátorüzem vezetését Kenyában.
Gusztus kérdése, ki mitől van oda, engem borzongat a látvány. És Szunyoghy uram se olyan nagy vitéz, mint azt műterme mutatja. Apja természettudós volt, mégse remegett a keze, mikor Afrikában nagyvadakra lődözött. A fiúé bezzeg.
– Először voltam vadászaton, egy nehéz kétcsövű puska volt nálam, azzal durrantottam a felhőnyi stiglic közé. Mindössze kettő esett le, csakhogy az egyik még élt. Az ilyet muszáj megölni. Tudod, hogy kell madarat ölni? Összeszorítod a begyét, s tartod, miközben az ott vergődik a kezedben. Azt mondtam, soha többé.
Mi akkor a magyarázat a csontgyűjteményre? Ó, a bonyolult összefüggéseknek néha egész egyszerű a megoldása. Lehet egy üveg eperpálinka is. Szunyoghy Andrásnál ez került az asztalra.
– Áhítattal szagolj bele, ez az utolsó. Meghalt a drága Kripolszki bácsi. Érezhette, mert előre figyelmeztetett, nem minden eperből lehet jó pálinkát csinálni. Az első főzet mondja meg, érdemes-e folytatni a párlást. Hol vannak ma már ilyen tudású emberek? Boncmester volt az öreg az állatorvosi egyetemen, és Fehér professzor mellett úgy kitanulta az anatómiát, hogy vizsgákon súgni tudott a hallgatóknak. Ami csontot látsz itt, mind tőle vettem.
De hát rá kellene térni végre a műterem-látogatás okára.
Szunyoghy uram passziózik, s eljátssza, hogy ő nagylegény, de az eperpálinka meg a borzongató történetek mind csak arra jók, hogy leplezzék érzékenységét s a szívét. Egy művészember tudja, hogy ezeket ma nem jó a kirakatba tenni. De ha már mindenáron kirakatról van szó, szívesebben rakná oda a könyveit. Főleg azért, mert külföldön ott vannak.
Jó tíz éve, hogy megjelent egy fontos munkája, a rajzos lóanatómia. Nemcsak azért volt más, mint Barcsayé, mert az az emberi testet mutatta meg. A különbség oka, hogy ezt az orvosok is használni tudták, nemcsak a művészek vagy a lovasok. Nem volt könnyű rávenni a Corvinát, hogy adja ki. Megtette ugyan, de a kis példányszám miatt az érdeklődőknek se igen jutott. A szerző megkapta a Barcsay-díjat, tapsolt neki a szakma, de anynyira nem volt erős a taps, hogy azok is meghallják, akik a Munkácsy-díjat osztják.
Szunyoghy uram persze nem az az ember, akit padlóra küld, ha valami másként alakul, mint ahogy várta. Belefogott egy újabb könyvbe. Állati és emberi anatómiának indult – egy kötetben. Mikor elkészült pár tucat lappal, megkérdezett egy könyvkereskedőt, mit szól hozzá. Menj el a Kulturtrade-hez, mondta az. Elment, ahol azzal fogadták, hogy köszönik, épp most fogtak egy anatómiakönyvbe. Világos, ő érti, de legalább nézzék meg, mit rajzolt, és otthagyta a mappát az asztalon.
Megnézték, s alig pár hét múlva megérkezett egy Könemann nevű ember Németországból, hogy szerződést kössön vele.
– Kivettem a képzőművészeti gimnáziumban egy év fizetés nélküli szabadságot. Hajnali fél kettőkor keltem, és este hétig dolgoztam. Bő hat hónap alatt készült el a könyv. Igyekeznem kellett. A feleségem azt mondta, ha így megy tovább, elválik tőlem. A frankfurti könyvvásárra egyetlen példányt nyomtak ki, ám az is elég volt arra, hogy a kiadó „lábon” 70 ezer könyvre vegyen föl megrendelést.
Könemann azóta 300 ezret adott el belőle. Megjelent kilenc nyelven és tizenhét országban. Hogy az amerikaiaknak, a németeknek vagy a franciáknak megérte, nyilvánvaló, de kiadták a horvátok, a dánok és a lengyelek is. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Szunyoghy uram könyve magyarul máig nem jelent meg.
– Sajnos a nyelvi mutációkból csak hatot küldtek, pedig szeretném, ha az összes megvolna. Nemrég jártam Horvátországban, s egy kirakatban észrevettem az ottani kiadást. Szívtam a fogam, mert tizenötezerért adták, de megvettem: a jó érzés néha sokba kerül. Tölthetek a boncmester pálinkájából?
Hogy legalább saját könyveire legyen pénze, pár éve vállalta, hogy a képzőművészeti gimnázium mellett az iparművészetin is tanít. Németh László idejében az óraadók lehettek királyok, ma nem azok. Talán ezért vette komolyan Szunyoghy András, mikor a feleség válást emlegetett. Mert asszonya több pénzt visz haza általános iskolai tanárként, mint a művész úr a két tanodából.
Férjuramnak tennie kellett valamit, hogy respektje legyen. Tett is. Adott, vett, csereberélt. Megszerzett például egy íróasztalt, amelynek a túlsó oldalán pompás vitrin van, üvege csiszolt, éppen beleillett egy kutyacsontváz. Nagyon jutányosan vette, ám az eladó később megbánta a boltot. Jelentkezett az asztalért, hogy visszavásárolná. Mikor látta, hogy a pénzét hiába csörgeti, mással próbált Szunyoghyra hatni. Azért adta el annak idején, mert ezen valamikor ravataloztak, s a felesége nem tűrte a lakásban. Most viszont, hogy vége a partinak, újra kellene az asztal, mondta.
– Kikacagtam a pasast. Engem ilyen apróságokkal nem lehet megingatni. Béres Jenő, a lakás előző gazdája ide akasztotta fel magát, mutattam neki, s közelebb hajolva a fülébe súgtam: itt állandó szellemjárás van. Nyomban elköszönt. Már nem kellett neki az asztal.
Szunyoghy mindent gyűjt, ami régi. Tintásüvegek után turkál az ócskapiacon, megvész a szép tollszárakért, s ha véletlenül keze ügyébe kerül egy itatós tapper, az öröm majd szétveti. Legtöbbre azonban a család múltját becsüli.
A műterem legvilágosabb falán apjáról őriz fotót. Kemény tekintetű, határozott férfit mutat a kép. Ő volt, akit ötvenhétben Afrikába küldtek, hogy pótolja a kiégett Természettudományi Múzeum vadanyagát. S ugyancsak ő, aki meghatározta a fia pályáját, mikor azt mondta neki a halálos ágyon: „Állatokat rajzolj! Abban nincs konkurencia.”
– Intelme, sajnos, soká jutott eszembe. Szerettem élni... Inni, meg miegymás. Pedig ahol hatezer ember mondja magáról, hogy művész, ott nagyon keményen kell dolgozni, különben az ember kihullik a rostán. Ráadásul engem kötelez a nagyapám. A családban ő volt a nagy tehetség. Székely Bertalannál tanult, sajnos nem vitte semmire. De nemcsak ezért gondolok rá. Ugyanaz a bába segítette világra, mint Adyt, s erre minden Szunyoghy büszke.
Lám, hányfélék a kapaszkodók! Van, aki az ősök rangját tartja számon, van, aki egy névtelen szülészaszszonyt. Mert mindenki számára kell legyen valami, ami megtartja, ami nyugalmat ad, ami nélkül csak botorkál, s a helyét keresi. Minél fontosabb, aki összeköt minket a múlttal, annál több erőt nyerünk belőle.
Szunyoghy uram előtt Ady masíroz, jelzi a falon a halotti maszk, jelzi a nagyapának küldött gyászjelentés. A ház ura ügyel a múltra, de tudja, hogy semmit nem ér, ha nincs összekötve a jelennel. Megtesz hát mindent, hogy a költő jó társaságban legyen.
– Mindjárt jönnek a filmgyárból. A Széchenyihez kölcsönadtam az egyik elefántlábat meg ezt a festőállványt. Szép, ugye? Zichy Mihályé volt, talán Párizsban használta. Egy csimpánzcsontvázért cseréltem. Ha az ember arra gondol, miket festhetett rajta a gróf...
Nem fejezi be a mondatot. A mozdulat, ahogy erős kezével végigsimítja az állványt, sokkal többet jelent.