Fillérsirató

Száguld az idő, s én együtt száguldok vele, vagy éppenséggel utána, tegnap még huszadik század, ma már a huszonegyedik, leülök egy-egy kilométerkőre, úgy csinálok, mintha merengenék, s titokban megtörlöm a homlokomat. Sok mindennel lehet mérni az idő múlását, az atomórától kezdve a szívünk dobbanásáig, mert különben mindegy, ugyanazt mutatja: száguld az idő! Nincs bennem semmi mélabú, nem igazán vagyok rá hajlamos, jól tudom, hogy a megállt idő a halottak ideje, s amíg élek, bátran száguldok vagy evickélek én is.
A lassúbb tempónak is van ajándéka, sok olyasmit is észrevesz az ember, ami különben összefolyna a szeme előtt. Most éppen Szárszón tempózok, rövid életemet ravaszul megtoldom hosszú nyári délutánnal. S azon tűnődöm, hogy mi mindennel lehet még mérni az idő múlását. Az asztalomon takarítok, a fiókokban kotorászok lustán, amikor a kezembe akad egy régi kétfilléres. Megbűvöltem nézem, forgatgatom, luk van a közepén, s boldogan elvigyorodom. Hát persze! Így tudtuk ráhúzni a svájcisapka pöckére. Arra már nem emlékszem, hogy mit lehetett venni két fillérért, de arra igen, hogy a mi szemünkben volt másfajta értéke. Az igazi menőknek négy-öt darab is ékeskedett a svájcisapkáján. Ami meg nem fért rá, madzagra fűzve őriztük mint komoly cserealapot.
Tovább kutatok a fiókokban s az emlékeimben. A kétfilléres után következett az ötfilléres. Még ez sem lehetett olyan nagy érték, de valami értéke mégis volt, ha forgalomba került. Alumíniumból volt ez is, magyar aranyból, mint emlékezetem szerint az összes fillér. Kopott is, fogott is rendesen, de könnyű volt, nem lukasztotta ki a zsebünket. Az ötfilléressel már lehetett játszani, falhoz gurítani vagy lukba dobálni. De az igazi valuta a tízfilléresnél kezdődött. Ezért már egy-két szem cukrot adtak a boltban, s a lukbaverősdinél súlyt képviselt. A lukbaverősdi nagyon egyszerű játék volt, a sarkunkkal kivájtunk egy lukat a földben, keményre döngöltük, s álló helyzetből beledobtuk a pénzt. Amit kiütött a lukból, az volt a nyereség. S itt már komolyabb zsetonnak számított a húszfilléres. S nem csak a játékban. Két húszfillléresért egy doboz gyufát lehetett kapni, s egy doboz gyufa már kincs volt. Minden porcikáját fel lehetett használni. A fejét óvatosan lekapartuk, s a nagy öblű pincekulcsba töltöttük. A kulcsba egy lapos hegyű szöget helyeztünk, s ügyesen a falhoz ütve hatalmasat durrant. A gyufaszálból apró játék állatok készültek, krumpliból faragott lovak, bárányok lába lett belőle vagy ökrök, kosok szarva. Az üres dobozokból egész vonatszerelvényt össze lehetett eszkábálni. A következő az ötvenfilléres volt, amiért egy gombóc fagylaltot lehetett kapni, vagy tíz percig biciklizni a kerékpár- és varrógépszerelő mesternél. Mint látható, a fillér igazi gyerekpénz volt, hogy is mondjam, mi gyerekek használtuk igazán, s ennyi pénzt a gyerek is meg tudott szerezni.
És megbecsülni! Nemcsak játszottunk, hanem megismertük a pénz értékét. Nem kellett oktatni rá, magunktól tanultuk meg, játék közben, de mint ismeretes, nincs komolyabb, mint a játék. Most már derűsen azt is meg merem állapítani, hogy ez volt az igazi haszna és értelme a filléreknek! Mert azt is pontosan tudtuk, hogy valódi pénzünk van! A Nemzeti Bank volt rá a fedezet, s mi voltunk az első számú forgalmazók. Ha siratom a fillért, ezért siratom. A fillér is átköltözött a halhatatlanságba, a közmondásokba, a szólásmondásokba, követve a garast és a krajcárt. Nem kell már garasoskodnunk, s nincsenek filléres gondjaink, csak a mesében.