Függő játszma

Egy év alatt sem jutott nyugvópontra a szegedi képtár ügye. A város központjában lévő négyszintes épület az elmúlt időszakban erős indulatokat korbácsolt fel a helyi társadalomban. Aláírási akciót indítottak megmentése érdekében festők és szobrászok, az alkotóművészek területi képviselői pedig különböző nyílt fórumokon vitték közvélemény elé a képtár gondjait.

A vita hevében ideiglenesen lakat került az intézményre, bár a nyári tárlatot megtartották. Most már az ipartestület is akcióba kezdett, hiszen eredetileg az ingatlan háromezer-kétszáz szegedi iparos tulajdonában volt a második világháború előtt. Törvényes utat keresnek, hogy jussukat visszakapják. Jogászok is beszálltak a küzdelembe, porolják az aktákat, hogy a bonyolódó ügy fő szálait megtalálják. Egy tavalyi közgyűlési határozatig nyúlik vissza a történet.
Nincs szüksége iratokra a Csongrád Megyei Közgyűlés alelnökének, Ott Józsefnek, hogy felidézze az előzményeket. Először arról beszél, amiről eddig kevés szó esett a nyilvánosság előtt.
– Tavaly tűzte napirendjére a megyei közgyűlés a múzeumi hálózat vizsgálatát. Ez a kérdés azért vált aktuálissá, mert 1997-ben új múzeumi törvény született, ami arra is kötelezett bennünket, hogy megvizsgáljuk, vajon az új paragrafusok szellemében működnek-e intézményeink. Kiderült, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum komoly raktározási gondokkal küszködik. Több mint egymillió műtárgyat nem tudtak megfelelően tárolni. Növelte az elhelyezési gondokat az a körülmény is, hogy az autósztráda nyomvonalán folytatott régészeti feltárás következtében rohamosan gyarapodtak a múzeumi műkincsek. A megye pályázatot nyújtott be, hogy pénzügyi alapot teremtsen a raktárak bővítésére. Sajnos ily módon nem sikerült tőkéhez jutni.
Érdekes, hogy ezen a ponton gyorsultak fel az események. A szűkös anyagi helyzet, a sikertelen pályázat nem kedvetlenítette el a megyei képviselőket. Az áldatlan állapot ellenkező reakciót váltott ki belőlük. Még tavaly megszavazták, hogy 220 millió forintért megvásárolják Szegeden azt a 3200 négyzetméteres, négyszintes kereskedőházat, ami üresen állt a Csillag börtön tőszomszédságában. Már csak egy, de nem elhanyagolható nehézséggel kellett szembenézniük: a tranzakcióhoz nem volt pénz. Ekkor döntött úgy a közgyűlés, hogy két ingatlan értékesítéséből teremti elő a 220 millió forintot. Az egyiket a Belügyminisztériumnak adták el 101 millió forintért. Ez egy szegedi belvárosi irodaház volt. Hátramaradt a rázósabb feladat, a képtár „piaci megmérettetése”.
– Más választásuk a képzőművészeti szentély eladásán kívül nem volt a képviselőknek? – kérdezem Ott Józsefet.
– Sajnos nem! Kimerültek a költségvetési tartalékok, és egyéb körülmények is sújtottak bennünket. Szentestől és Csongrád városától hét középfokú oktatási intézményt vettünk át, mert nem volt pénzük a működtetéshez. Megelőzően pedig ugyanezt tettük három városi kórházzal. A képtár eladását azért szavazta meg a testület, mert a múzeumi törvény nem írja elő kötelező feladatként a kortárs művészettel való foglalkozást. Ez a reszort a városokra hárul. Felajánlottuk a szegedi önkormányzatnak, vegye meg az ingatlant.
Itt meg kell szakítanom az alelnök nyilatkozatát. Az elmúlt fél évben a szegedi városi főjegyzőtől, dr. Mezey Róberttől többször is kértem információt a vásárlási szándékukról. Már az első beszélgetésnél kiderült, a szegedi önkormányzat anyagilag nem áll úgy, hogy megvegye, hiszen más célok, beruházások mellett kötelezte el magát a város. Ezen az állásponton a művészek nyomására sem változtattak. Így aztán nem meglepő, hogy az idén tavasszal a megye nyílt árverésen szeretett volna túladni a képtáron, de az adásvételi kísérlet nem sikerült. Utólag erről Ott József csak ennyit árul el:
– Kilencven–száz millió forintot kérünk az ingatlanért, annyit, amennyivel kiegészíthetjük a raktárvásárláshoz szükséges összeget. Tavasszal azért nem hirdettünk eredményt, mert nem akadt kedvünk szerinti vevő. Ugyanis azt szeretnénk, ha a négyemeletes képtár első szintjén a jövőben állandó tárlat lenne.
Most a nyáron másodszor is meghirdették eladásra az épületet. Olyan vállalkozó került a képbe, aki kedvében járna a megyei önkormányzatnak, aki hajlandó az első emeleten örökös kiállítást nyitni. Egy Erdélyből áttelepült, könyvkiadással foglalkozó magyar üzletember szeretné megvenni az ingatlant. Azért sem jött létre az üzlet, hogy a művészek megrendezhessék a szeptember végéig nyitva tartó nyári tárlatot. De a hagyományos művészi seregszemléhez a megyei önkormányzat felajánlotta a Móra Ferenc Múzeum, illetve a szegedi vár kiállítóhelyiségeit. Azonban a cselekmények másik szálon is futnak, amit Ott József fontosnak tart ismertetni.
– Érthető, hogy a képtár hasznosításáért a művésztársadalom nem lelkesedik. Ezért is fogadtuk el azt a lehetőséget, hogy a kulturális tárcával tárgyalásokba kezdjünk. A kulturális minisztérium felajánlotta, százmillió forintot ad, ha azért többségi részesedést szerezhet az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Park Kht.-ban, ami a megye tulajdona százszázalékosan. A százmilliót kulturális célra használhatjuk, így a képtár megmaradna. Azonban a megyei önkormányzat szakbizottságai úgy döntöttek, a többségi tulajdonosi részarányt nem veszítheti el a megyei önkormányzat, ezért a tárcának ötven százaléknál kevesebb részesedést ajánlottak százmillióért. Egyelőre nincs megegyezés. A pénzre szükségünk lenne, mert Ópusztaszeren a híres magyar emberek panteonját szeretnénk kialakítani. Hitelt nem akarunk felvenni, nehogy ellehetetlenüljünk. A képtár sorsa tehát továbbra is nyitott.
Annál is inkább az, mert most a Szegedi Ipartestület akarja utcára vinni az ügyet. A Közéleti Kávéházban nyílt fórumon tűzik napirendre a tulajdonlás kérdését. A Szegedi Ipartestület elnöke, Pálvölgyi Zoltán mindenre elszánt, mert szerinte az elhalt iparosok végakarata is, hogy visszakapják a törvénytelenül elvett ingatlanjukat. Attól tartanak, ha az ingatlan magántulajdonba kerül, akkor végleg lemondhatnak a követelésükről. Az ipartestület annyira elszánt, ha nem születik javára kedvező döntés, akkor nemzetközi bírósághoz fordul. Pálvölgyi Zoltán iratokat, tulajdoni lapokat mutat.
– Eredeti papírokkal tudjuk bizonyítani, hogy az iparosok 1931-ben 29 ezer pengőért vásárolták meg az épületet. Aztán Rákosiék államosították, de azon kívül két belvárosi épületet is elvettek tőlünk, az egyikben kisszínház van, a másik a gyógyszerészeké. Azért is reménykedünk, hogy visszakapjuk a képtárat, mert az iparosoknak az állam az elmúlt tíz év alatt 214 ingatlant adott vissza, amit a múlt rendszerben államosítottak.
Hogy képtárügyben a végszót ki és mikor mondja ki, azt egyelőre nem lehet tudni. Ott József meggyőződéssel állítja: a képtár a megye törvényes tulajdona. Ezért az épületet bármikor eladhatják, és az alelnök azt furcsállja, hogy az ipartestület miért nem korábban indította az akcióját. Véleményét nem is rejti véka alá.
– Ha nem lennénk tisztában tulajdonosi szerepünkkel, akkor nem árusítanánk a képtárat. Ha azonban a bíróság úgy dönt, hogy az ingatlan a kisiparosoké, akkor mi azt az álláspontot is tudomásul vesszük.