Nógrádsáp, Acsa, Vanyarc, Püspökhatvan és persze Guta, ezek itt a szlovák falvak – sorolja Balázsovics Pál, és a gázra tapos. A galgagutai szlovák önkormányzat vezetőjével a falu evangélikus temploma előtt találkoztunk; csak néhány szót tudunk váltani, rohannia, intézkednie kell, holnap délben adják át a millenniumi zászlót. Jönnek a minisztériumból, itt lesz Surján, az országgyűlési képviselő is – csikorogva fékez a kisbusz egy széles-tágas, takaros ház előtt: ez az elnök otthona. Édesanyja itthon van, mindig itthon van, vele beszéljek.
Galgaguta völgybe bújt, igazi nógrádi falu. A középkorban telepítették be a törökök felvidéki tótokkal (miután kiirtották a falu magyar lakosságát). Átcsurog rajta a Galga, ez a poshadt vizű kanális. Szeszélyes víz amúgy, tavalyelőtt, a nagy esők idején kirohant medréből, s megáztatta a környék házait. Most száraz időszak van, az utcákon péntek délelőtti csend. Csak néhány sokszoknyás, sötétkék és fekete népviseletbe öltözött asszonyt látni; egyikük hátán négyszögletes, fonott kosár: a hátika, így nevezik.
Mamóka, hoztam egy újságírót – tol be az ajtón az elnök. Középszlovák nyelvjárásban a mamóka a nagymamák titulusa, ahogy a nagyapáké apóka. (A néniké egyébként nyanya, a bácsiké tata.) Mamóka eleven szemű, alacsony néni, főkötőben, kékfestő szoknyában. Összecsapja kezét, mikor megmondom, hogy nem tudok szlovákul: „Hát milyen szlovák riportot akar maga írni?”
Mamóka neve Erzsi néni, a tótok Erzsi nyanyának nevezik. Születése óta Gután él. „Szlovák volt itt mindig a világ, az én nagyapám nem is igen tudott magyarul. Csak aztán jött a negyvennyolcas lakosságcsere, sokan elmentek a faluból, jöttek helyettük magyarok. Akik elmentek, módosak voltak, teherkocsival vitték a gabonát; aztán megbánták, de már nem volt visszaút. Három család tudott visszajönni: odakint semmibe vették, betolakodóknak nézték őket. Pedig hogy agitáltak itt mindenkit, sokan el is hitték, hogy kolbászból van kint a kerítés. Aztán jött ide néhány magyar család. Katolikusok voltak, Bercelre jártak templomba, mert az tiszta magyar, katolikus falu. Mindegy, itt a nép befogadta őket. Jaj, pedig eleinte nagyon kikövetelték, ami jár. De aztán csak béke lett, megegyeztünk velük.”
A televízió alatt négy videomagnó, apró lámpája mindegyiknek világít, a mamóka oda-odasandít rájuk. Egyszer csak kikiált a konyhába, gyere csak! Kamasz fiú jön elő, hosszú kezeit lengetve. „Kell ennek égni, mindegyiknek?” „Kell” – mondja a fiú. „Akkor jó – nyugszik meg a mamóka. – Én már ezeket nem értem – mondja. – Éjjel fölkelek, ég a villany, benézek – hát ül a gyerek a számítógép előtt. Az én lánykoromban a bál, a lagzi volt a szórakozás. Meg a lopatka. Vasárnap esténként kellett játszani, a lányok feltartották a talpukat, a fiúk meg ráütöttek, aztán ki kellett találni, melyik ütött rá” – kuncog a mamóka.
– Értenek szlovákul az unokák? – kérdem. „Érteni értenek, de nem felelnek. Én meg nem erőltetem.”
– A népviselet? „Mi szőttük, fontuk az anyagot annak idején, mert ezek drága ruhák voltak ám. Az iskolában van a múzeum, ott ki is vannak rakva. El kellett járni szolgálni, ha valaki szép ruhát akart. Bocsánat – mondja a mamóka –, ha magyarul kicsit rosszul jön a szó, szlovákul folyékonyabb lenne. Ma a szlovák férfiak is, a magyarok is ebben az izében járnak, na mi ez? – farmerban. De az idősebb asszonyok a kerti munkához is népviseleti ruhát hordanak.”
A nógrádi tótságnak élnek Szlovákiában rokonai, ha nem is közeliek. Sokat járnak a gutaiak Szlovákiába, egyedül is, szervezetten is. A fiatalok közt szokás a vendégcsere: elmegy a magyar tinédzser Szlovákiába egy hétre, és viszont.
„Átkísérem a Vrbovszki Jankóhoz, az többet tud a szlovákságról – kel föl a mamóka. – Én már nem megyek Szlovákiába, az útlevelem lejárt – mondja, és vidáman csillog a tekintete –, s én már nem hosszabbítom meg. Nem baj, Jézustól kaptam érvényes útlevelet a mennybe; az nem jár le.” Mamóka istenfélő asszony, mint a legtöbben Galgagután. Evangélikus, de a baptistákhoz jár (a helyi baptista gyülekezetet a húszas években alapították), mert közelebb van az imaház, és gyengék már a lábai.
Hosszú, vert falú parasztházhoz érünk, mamóka benyit, tessékel az udvar végéig, ahol a kert kezdődik. Jankó bácsi leteszi a kaszát.
– Újságtól? – ingét megigazítja, s mint aki semmin sem lepődik meg, szó nélkül bevezet a konyha hűvösébe. Az almazöld kredencből homályos poharakat, házi bort és szódát vesz elő, s csak az első korty után indul a szó. – Mi Nyitrából vagyunk, onnan jöttek az őseim, ezerötszáz körül. Szlovákok voltunk mindig. Sose szégyelltük, csak mostanra bolondul meg a világ. Azt mondják a gyerekek, hagyjon már föl azzal a szlovákkal! Én örülök, hogy itt maradtam negyvennyolcban. Pedig de hívtak, de agitált az a finánc, hát persze, fejpénzt kapott. Azt ígérték: odakint elmegyünk a magyarlakta házakhoz. Tetszik ez a ház? Tetszik. Akkor a magyarokat kizavarjuk onnan, ti beköltözhettek. Jöttek is ide Gutára magyarok, akiket elzavartak Szlovákiából. Akik kimentek, nagygazdák voltak, de még többet akartak. Nekem azt mondták: menj, Jankó, amíg nem visznek, ötvenkilós csomaggal. Dehogy vittek. Mondogatták nekünk, többek közt a Blahó Pista, más néven Ruszki Pista, hogy a gutai tótok így meg úgy. Miért, mondom, te magyarabb vagy? Bercel, ugye, színmagyar falu – most már, de száz éve az is tót volt. Csak hát szegény emberek lakták, szolgálni jártak az urasághoz, azok pedig nem beszéltek ám csak németül meg angolul, s a szlovák beszédet eltiltották. Magyar beszédhez kellett a cselédségnek szokni, s így lett Bercel magyarrá. Én kiskoromban sok magyar gyerekkel játszottam, de az iskolában tanultam meg magyarul, még leventében. Vrbovszki nagyapám Romhányban volt számadó juhász, ő ott tanult meg. Ki hol tudott.
Kiballagunk az udvarra, dicsérem a házat.
– Jó is, van benne minden – mondja Jankó bácsi –, víz, gáz, villany, kábeltévé. – Kérdem, van-e népviseleti ruhája. – Hát, volt. Parasztöltöny, úgy hívtuk. Csak az enyém már tönkrement, megette a moly. Volt pantallóm meg csizmanadrágom, bársonysujtásos. Azt vették fel a férfiak, hordták lagzira, táncra. Kivágott karimájú csizma volt hozzá, bársonymellény meg kalap. De én nem mondanám, hogy ez tót viselet. Gutai viselet. Ki magyar itt, azt mondja meg? Aki ebben az országban Árpád leszármazottja – ha két százalék, sokat mondtam. A többi kun, szláv, török, mindenféle.
– De még a politikusok is – szól be a kapu felől, az utcáról egy másik öregúr. – Maga az újságíró? Ezt írja meg. Hogy hívják a Fidesz-elnököt? Pokorni, ugye. Azt jelenti szlovákul, hogy alázatos. Meg aztán ott a Csurka Pista. Hiába magyarkodik, kérem. A neve azt jelenti, hogy csontocska, kicsi csont. Az is olyan magyar, mint én. Csak ő nem tud tótul, én meg tudok. Maga nem szlovák?
Nem tudom, mondom. Elköszönök, a két öreg tovább politizál a kapuban. Csöndes, zümmögő a nyár, csak néha kavarja meg a szél a levegőt.
A faluban fordított asszimiláció is működik. Megyeri Attiláné, a Materska Skola (óvoda) vezetője sem szlovák, csak ide jött férjhez, de mostanra kitűnően beszéli a nyelvet, az óvodában ő vezeti a szlovák nyelvű foglalkozásokat. Nemsokára nyelvvizsgát tesz, hogy legitimálja tevékenységét. Mint mondja: régebben választható volt a nemzetiségi nyelv oktatása, de mára ennek nincs értelme, a magyar származású gyerekek is tanulnak szlovákot – nemcsak óvodában, iskolában is. Gután a szlovákság nem kisebbség, hanem többség. Az óvoda persze csak alapfogalmakat tanít, de a napi rítusok szlovákul folynak, a reggeli köszöntéstől a fogkrémosztásig.
Amikor csöngetek, s az invitálásra belépek Bartosék portájára, a kukoricafosztó asszonyok magyarra fordítják a szót. „Mindig így szoktuk – mondja Bartos Pálné, a babakészítő. – Illemből, hogy meg ne sértődjenek a magyarok.” „Nehogy azt higgye valaki, hogy róla beszélünk” – teszi hozzá egy másik asszony, Brusznyicki Jánosné, aki szőnyegszövéssel foglalkozik. Bartos Pálné kommersz, rózsaszín műanyag babákat öltöztet be maga készítette népviseletbe, s azokat hordják tőle még külföldre is. „Fiatalon – mutatja az asszony – még élénk, csupa virág ruhában járnak a lányok, menyecske korukban már egyszerűbben. Később inkább kék színekbe öltözködnek, egyre sötétebb kékbe, aztán egész vén korukban, mint mi vagyunk, sok asszony már feketében jár.
– Honnan veszi a motívumokat? – kérdem. „Innen – mutat a fejére Bartosné. – Még mindig szokás a lagziban menyasszonytánc után ilyen népviseleti babával kiváltani a menyasszonyt – ezt dobja oda a vőlegény, mielőtt fölkapja az arát meg az összetáncolt pénzt, s kirohan vele. Az én lánykoromban még evangélikusok katolikusokkal nem házasodtak. S ha valaki a szülőfaluja helyett a szomszéd faluban talált párt magának, akkor is megszólták. Ma már mindenki összevissza házasodik. Ki is vész a szlovák beszéd, hiába tanítják. Értik a gyerekek, de nem szeretik. Mi nagyon szeretjük – mondja a babakészítő asszony, s bólogatnak a többiek. – Csak kihalunk lassan, a végén marad egy-kettő, aki szlovákul beszél, hátha éppen mi leszünk.”
Bánnét, az iskolaigazgatót csak másnap, a zászlóátadás délelőttjén sikerül elérnem, akkor is a biciklijéről szólítom le. Most érkezett haza Szlovákiából, s az ünnepség előkészületeiben segédkezik. Bevezet azért az iskolába: nagy ház a falu szélén, kint és bent szlovák és magyar feliratok egyaránt. Ezt az intézményt azért hozták létre 1902-ben, hogy a gutai gyerekek megtanuljanak magyarul. Harminchárom gyerek jár ide, mondja Bánné. Az iskolában, éppúgy, mint az óvodban, szlovák népszokásokat tanulnak a gyerekek. Az oktatás magyar nyelven folyik, de tartanak szlovák nyelvórákat. Vegyes házasságoknál a második, harmadik generáció már nem ismerné a gyökereit, ezért van szükség az oktatásra. Gután jócskán vannak és máig is érkeznek újabb betelepülők: jó a levegő, szép a táj, autóval fél óra Vác, egy óra Budapest. „Az új beköltözők egyáltalán nem bánják, hogy gyerekeiket szlovákul tanítjuk – mondja az igazgatónő. – Ha valakinek olykor ellenérzései vannak (én nem akarok tót lenni!), azt csak a politika teszi. Ötszáz éve él itt ez a nép, ebben a kedves, provinciális tót–magyar kultúrában, s aki ezt vállalja, az nem valami »más« lesz: gazdagabb – vallja a tanárnő. – Nem az szlovák, akinek a szülei azok voltak, hanem az, aki annak érzi magát. Egyébként ha kitűnőre vizsgázik is egy-egy gyerek a nyelvből, az még nem jelenti azt, hogy tudja beszélni; a mai középgeneráció orosz szakos, orosz tagozatos volt, mégsem tud oroszul.”
A nemzetiségi kultúra fenntartásához, a hagyományőrző programokhoz pénz kellene, az pedig nincs. A falu harmincmilliós költségvetését egy fillérig fölemészti az intézmények fenntartása, s akkor még közüzemi fejlesztések nem történtek. Szlovákia pedig szegény ország, az évenkénti rendszeres rendezvényfinanszírozáson kívül nem tud segíteni. (Van egy Guta nevű falu egyébként Szlovákiában is. Csak hogy a posta idetaláljon, vette fel a község 1920-ban a Galgaguta nevet, addig Guta volt, így egyszerűen.)
Tizenkettőkor megzendül a harang az evangélikus templom öreg tornyában. Elérkezett az ünnep ideje; az óvodaudvaron a népviseletbe öltözött asszonyok és gyerekek hangszórókból áradó rockzenére gyülekeznek. Az épület mögött gulyás rotyog a kondérban, ott intézkedik Balázsovics Pál, az önkormányzati vezető. Ökumenikus intentiszteletre gyűlik a nép, három vasvázas széken ül egymás mellett az evangélikus és baptista lelkész, valamint a katolikus pap. Megérkeztek a minisztériumi emberek, az országgyűlési képviselő, Surján László is (kérdeztem tőle, nem tót), az óvoda melletti kultúrházban kezdik a próbát a néptáncegyüttesek.
– Azt nem szeretem, tudja, ha kisebbségnek neveznek – mondja őszintén Balázsovics Pál. – Én nem vagyok másodrendű állampolgár, és egyáltalán nem érzem magam hátrányos helyzetben. Sőt. Jobb helyzetben vagyunk, mert a kisebbségi támogatást is megkapjuk.
– Azért az nem számottevő – néz rám Surján, olyan „meg ne írja már” pillantással.
„Azért nem jut nekünk semmi, mert ennyi a tót – közli egy kerékpárját toló férfi a kerítésen kívül. – Most is megcsinálják a tót bált, milliókból, az utcát meg nem képesek leaszfaltozni.” „A zászlóátadás nem tót bál, hanem községi ünnep” – mondja valaki, de a férfi csak legyint, továbbhalad; kapitális nyolcas van a hátsó kerekében. „Semmi sem jut” – mondja még egyszer, fejcsóválva. Körülbelül száznyolcvan ember gyűlik össze a hétszáz lelkes faluból, mikor kezdetét veszi az ünnepség. Az egyik cigány család is eljött, távolabb eső padon húzzák össze magukat; a magyar himnuszt ők is, a tótok is, magyarok is vigyázzban éneklik végig. A szavalatok mind a magyarságról, magyarokhoz szólnak. A prédikációkba behallatszik a kultúrházból a szlovák népi együttesek próbája, harmonikaszó, lábdobogás, kurjongatás. A zászlóátadás után a Szózatot énekli Guta népe: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar”, majd áttódul a közönség a kultúrházba megnézni a népi műsort. Kitisztul közben az ég, pedig már sötétkék volt, mint a tót asszonyok szoknyája; az a pár felhő, amelyik még tegnap a völgy felett fenyegetőzött, elvonult. Nem marad az óvodaudvaron senki, csak két gyerek mérleghintázik tovább: egy kislány virágos népviseletben meg egy kisfiú, ingben, rövidnadrágban, tornacipőben. Nevetnek, énekelnek, nyikorog az öreg mérleghinta.
origo.hu
Fürdőkádba esett mobil miatt halt meg egy nyíregyházi kislány
