Sok idő telt el, amíg idáig jutottak a felek. Kezdve a XIX. század végének cionista mozgalmával, amikor európai zsidók tömegével indultak Palesztinába, hogy ott leljenek régi-új hazájukra. A második világháború szörnyűségei után a brit hatalmi politika a sokat szenvedett népnek megadta az önkormányzat lehetőségét. Az ENSZ 1948-ban először Palesztina kettéosztásáról és egy zsidó állam megalapításáról, néhány nappal később pedig Palesztina megszüntetéséről és Izrael létrehozásáról döntött. Az új ország története, és az arab–izraeli háború is itt kezdődött.
Az arabok az ENSZ-határozat után szinte azonnal megindították csapataikat az ifjú állam ellen. Az izraeli csapatok lelkesedése, az arab támadók szervezetlensége és bizalmatlansága egymásban az új államnak adták a győzelmet. Az ezután következő időkben pedig további háborúk biztosították Izrael helyzetét a Közel-Keleten. A zsidó államot soha nem tudták legyőzni háborúban, még az amerikai támogatást megelőző időkben sem. Megboszszulta magát ugyanakkor ez a háborús történelem. Jelenleg Izraelnek van az egyik legmodernebb és legkeményebb hadserege, és ezt a mindennapi életben is megtapasztalják az ottaniak. Nincs olyan közösségi találkozásra alkalmas hely, ahol ne lennének jelen a rendfenntartók, a Kalasnyikov állandóan ott lóg a vállukon, vagy csőre töltve a vendéglő asztalához támasztva. Izrael kifejezetten rendőrállam benyomását kelti.
A palesztin lakosok pedig várnak a csodára. Ami 1948-ban még biztosnak tűnt, miszerint záros határidőn belül Izraelt beleszorítják a tengerbe, immáron álom csupán. Az egyik pillanatról a másikra kisebbségbe szorult palesztinok nem vették föl az állampolgárságot, hanem menekülttáborokban várják, hogy egyszer valóban összefognak az arab országok hadseregei, és megindítják az átfogó támadást. A győzelemhez minden eddiginél szörnyűbb vérfürdő szükségeltetik, de ez bizonyos palesztinokat egyáltalán nem érdekli. Egyesek az életüket is odaadják, ha kárt okozhatnak a „cionistáknak”.
Nehéz megmondani, kinek van igaza. Mindkét nép „igazságos háborút” vív ellenségével, hiszen a vezetésük csak így legitimizálhatja harcának jogosságát, és nyerheti el a nép támogatását. Ugyanakkor megpróbálják a világ közvélemé-nyét is a saját oldalukra állítani, akár megrázó képek terjesztésével, akár maguk utaznak külföldre, ahol előadásokat tartanak sorsukról. Korábban elég volt, ha valakinek fegyverei és kemény emberei voltak. Mára a háborút reklámozni kell.
A helyzet fonáksága, hogy minden híradás a békefolyamat esélyeiről szól, pedig a békefolyamat kimúlt. Egyrészt az Arafat nevével fémjelzett mozgalom, a Palesztin Felszabadítási Szervezet, másrészt az Ariel Saron vezette kompromisszumképtelen Izrael vetíti előre a szomorú véget, a tárgyalások kudarcát. Saron és Arafat sosem volt hajlandó egy asztalhoz ülni. A külföldi országok közvetítései kudarcot vallottak, és a palesztinok egyelőre elzárkóznak minden további közvetítőtől. A palesztin terrortámadásokra Izrael mindig válaszol, sokszor nagyon keményen. A morális szempontból eléggé el nem ítélhető „célzott likvidálás” politikája pedig lehet, hogy működik, de lehet, hogy csak még inkább felhergeli a palesztinokat. Azt viszont valóban nem lehet elvárni Izraeltől, hogy feltett kézzel engedjen az erőszaknak.
A békét talán azok a politikusok hozhatnák el, akiknek kellő nemzetközi tekintélyük van és a hatalomhoz is közel állnak. Simon Peresz ideális lenne erre a szerepre. Érti a két fél célkitűzéseit, és tenni is akar, hogy eljöjjön a lehetetlen: a békés egymás mellett élés. Peresz viszont az egyetlen ilyen kaliberű politikus. Külügyminiszterként sokat próbál tenni, de a végső szót nem ő mondja ki, ezzel pedig olyan, mintha nem is tenne semmit.
origo.hu
Magyar Péter ismét agresszív módon támadt egy nőre
