Az ember általában a gyengébbnek szorít, és ebben a bika-torreádor összecsapásban feltétlenül a bika a gyengébbik, neki csak ereje van meg két szarva, semmi más. Csak leszegi a fejét, és rohan a vesztébe, míg a torreádor szép lakkcipősen, bajszosan, pörge kalaposan ott ünnepelteti magát az arénában, dallamosan szökdécsel erre meg arra, fogadja a tapsvihart, az ujjongást, olykor csókokat dobál a díszpáholy felé. Egy gyakorlott hóhér cicázik egy kezdő halálraítélttel. Pfúj!
Sokat gondolok a bikaviadalokra. Ott ez a szándékosan felhergelt, boldogtalan állat, akit ahelyett, hogy szénázni hagynának az istállóban vagy kint a legelőn, arénába kényszerítenek, provokálnak, apró tőrökkel szurkálnak, vörös ronggyal hergelnek.
A legutálatosabb az a libegő vörös rongy.
A csali.
A boldogtalan állat veszte.
Ember és állat küzd egymással, és ebben a csatában az állat az emberi, s az emberből bukkan elő az állat. Matadorból, nézőből. Vért látni, halálnak tapsolni. És van vér, lesz halál, hát persze hogy lesz, a néző befizette a sok-sok pezetát, azért pedig jár a halál.
És jön a halálraítélt, és szökell a dallamos, latin ember. Rázza a rongyot, a publikum meg tombol. Ha nagy néha a bika kerekedik fölül (megbotlott a maestro, esetleg ügyetlenül rázta a rongyot), máris ott a segítség, kollégák rohannak be az arénába újabb rongyokkal, újabb tőrökkel. Csak egy végeredmény lehet.
Mondom, én a bikának drukkolok. Ha tehetném, megmondanám neki: fütyüljön a vörös rongyra, hiába rázzák.
Liverpool
A Liverpool megint elszórakozta az előnyét, Szoboszlai kisegítette a csapatot
