Hamis mítoszok

A varsói Lazenki park fái között magasodó palotában a szokásosnál nagyobb volt az élénkség 1849 augusztus 16-ájának reggelén. Az Erdélyben harcoló orosz csapatok parancsnokának futára még az augusztus 6-i, Bem fölött aratott nagyszebeni győzelemről mesélt Miklós cárnak, amikor a világosi fegyverletétel hírével befutott a Magyarországra benyomult orosz haderő főparancsnokának, Paszkevics tábornagynak a fia. Minden oroszok cárja dolgozószobájában térdre hullott a szent ikon előtt, és megkönnyebbülten adott hálát a Mindenhatónak a lázadó magyarok ellen vívott háború befejezéséért, majd hamarosan kezdetét vette az orosz csapatok kivonása Magyarországról és Erdélyből.

A „gyáva hóhér”

A fegyveres harc befejeztével a szemben álló felek szinte azonnal megkezdték a történtek elemzését. Az osztrákok saját katonai sikereik jelentőségét hangsúlyozták, s szívesen feledkeztek meg arról, hogy győzelmeikhez a hátteret a Magyarországon beavatkozó orosz birodalmi hadsereg biztosította. A cárnak fellengzős szavakkal mondtak köszönetet a segítségért, hadseregének parancsnokait rendjelekkel jutalmazták, de kegyelemgyakorlásra vonatkozó tanácsait udvariasan visszautasították, Magyarországon pedig egy időre szabad kezet adtak annak a Haynaunak, aki gyökerestül kívánta a „gazt kiirtani,” és „nyugodt lelkiismerettel” lövetett volna százakat is agyon, hogy megmutassa, „hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani”. Bécs által jóváhagyott bosszúhadjárata a nagy ívű osztrák politikai terv, az egységes neoabszolutista birodalom megteremtése elől is igyekezett elhárítani az akadályokat.
A magyarok árulásról beszéltek, bár az események közvetlen részesei jól tudták, a tragédia már augusztus 9-én Temesvárnál bekövetkezett, s az ott elszenvedett vereség a pánikszerűen visszavonuló déli magyar hadsereg teljes széthullása miatt vált katasztrofálissá. A vereségről az augusztus 10-i minisztertanács még nem értesült, de lehetőségével és az oroszokkal folytatandó tárgyalások sikertelenségével számolva az orosz hadsereg előtti fegyverletétel mellett döntött, kisebbik rosszként. Azt is tudjuk, hogy nyári hadmenete során nem Görgey kezdeményezte a tárgyalásokat az oroszokkal, de a kínálkozó alkalmakat megragadta. Amikor a III. orosz hadtest parancsnoka, Rüdiger tábornok felajánlotta neki levélben: ha leteszi a fegyvert, akkor a katonai becsületét tiszteletben tartó feltételekért közbenjár érdekében, Görgey az ajánlatot visszautasította. Kijelentette, a hadsereg a „szegény, szorongatott haza megmentéséért” harcol, hű marad az 1848-as alkotmányra tett esküjéhez, és az a véleménye, hogy „bajosan lehet Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges megállapodások útján pacifikálni...” Hozzátette azonban, hogy kész közvetíteni a magyar kormány és az orosz főparancsnok között a tárgyalások esetleges megkezdéséről. Levelére válasz sem érkezett. Görgey a kapcsolatfelvétel kísérleteiről tájékoztatta a kormányt, az pedig – messze túlbecsülve a lehetőségeket – megkísérelte felvenni a tárgyalások fonalát, de teljes elutasításba ütközött. Az orosz főparancsnok nemhogy bármiféle feltételről tárgyalt volna, de a magyar követeket maga elé sem engedve Haynauhoz utasította őket. Így amikor e kísérletek kudarca után, az augusztus 11-i haditanácson Görgey az oroszok előtti fegyverletételre tett javaslatot, a haditanács résztvevőit nem kecsegtette rózsás reményekkel. Másban nem lehetett bízni, csak az oroszok garancia nélküli ígéreteiben. Tudjuk, mennyit értek.
A fegyverletétel után szinte azonnal feltámadó, Kossuth által is megfogalmazott és egyre gerjesztett árulási vád magyarázható. A magyar emigráció politikai célja az volt, hogy a nemzet ne veszítse el saját erejébe vetett hitét, bízzon abban, hogy képes a minden bizonnyal hamarosan kedvezően alakuló nemzetközi helyzetben függetlenségének kivívására. Ám most a haza nem az ellenség ereje, hanem „árulás, alávalóság által” esett el. S a hazának Görgey vált „gyáván hóhérjává”. A megítélés lényegében a kiegyezés után sem változott: 1848 és 1849 megítélése pártpolitikai csatározásoktól függött, a nagy idők tanúi pedig visszaemlékezéseikben természetesen sajátos nézőpontból, elfogultságoktól nem mentesen, magukat igazolva és a következmények ismeretében, tapasztalataikat visszavetítve ítélkeztek. A józan értékelésre irányuló erőfeszítések nem voltak túlságosan népszerűek, eredményeik a szélesebb közvéleményt nem igazán érdekelték.
Az oroszok ugyancsak elvégezték a maguk számvetését. 1849 nyarán a Magyarországon harcoló hadseregek közül az övék volt a legnagyobb, szerepük vitathatatlan. Tisztjeik szemléletét a megingathatatlan birodalmi nagyság, a hadseregük legyőzhetetlenségébe vetett hit, Oroszországnak a szláv népek történetében betöltendő küldetéstudata határozta meg, többen ebből a szemszögből ítélték meg a magyarországi intervenciót is. A gazdag orosz memoáranyag és a magyar hadjárat történetét feldolgozó munkák ugyanakkor bírálják Paszkevics főparancsnoki ténykedését, egyebek mellett azért, mert többszörös túlerő birtokában, jól felszerelt hadserege élén a Komárom alól visszavonuló Görgey-féle hadsereget Vácnál nem tudta megsemmisíteni. Azért, mert Miskolcnál nem tudta útját állni, azért, mert átkelését Tokajnál a Tiszán nem tudta megakadályozni, azért, mert Debrecennél rosszul mérte fel az erőviszonyokat, és Görgeyvel szemben készült döntő csatára, pedig ott annak csak az oldalvédje vette fel vele a harcot, azért, mert nem állította le az elharapódzó fosztogatást, s így tovább. Görgey teljesítményének viszont elismeréssel adóznak, olyan hadvezérnek tartják, aki ki tudta használni és ki is használta ellenfele hibáit, s a fegyverletételre csak a kilátástalan helyzet kényszerítette: „Rendkívüli helyzetében kifejtett ténykedésének kritikus áttekintése általános katonai szempontból nem irányulhat arra, hogy elítéljük. Mégiscsak ő volt az, aki a magyar tábornokok közül a legjobban működött” – írja egyikük, Mihail Dormidontovics Lihutyin. Paszkevics életrajzírója, Alekszandr Petrovics Scserbatov bár elnagyoltan ismerteti az orosz–magyar tárgyalási kísérleteket, jellemző felháborodással jegyzi meg, hogy Görgey esetleges megadását politikai feltételekhez kívánta kötni: „Éppen azt követelte, ami a magyar felkelés végcélja is volt. Ausztriával szemben ennél súlyosabb követeléseket még a győztes Magyarország sem támaszthatott volna.” Az 1860-as évektől Oroszországban napvilágot látott visszaemlékezések egy része különböző folyóiratokban magyarul is megjelent, de különösebb visszhangja nem volt. Tény, hogy az áruló–mítoszt inkább cáfolták, mint alátámasztották.
Az Ausztria és Magyarország között fennálló közjogi viszony felbomlása az I. világháború után új lehetőséget teremtett a szabadságharc történetének vizsgálatához. Megnyíltak a bécsi archívumok, a kutatók hozzájutottak a korszak iratanyagához. Új adatok váltak ismertté, forráskiadványok, hadtörténeti feldolgozások, monográfiák jelentek meg. Gazdag levéltári anyaggal lehetett szembesíteni az emlékiratok addig ellenőrizhetetlen állításait. Az egykorú iratok nem támasztották alá az árulási vádat. Úgy látszott tehát, hogy a tárgyilagos, higgadt, szakmai értékeléseké a jövő.

Az ellenforradalmár

1945 és 1948 után a kommunista hatalomátvétellel, a marxista–leninista ideológia monopolhelyzetének megszilárdításával azonban a történettudományban is új korszak vette kezdetét. A múlt értelmezésének célja mindenekelőtt az lett, hogy érvekkel szolgáljon a napi politikai küzdelmekhez, indokolja és magyarázza a megindított hatalmi harcot. A belső ellenséggel való gyors leszámolás igazolásához jól jött a forradalmat és szabadságharcot eláruló Görgey mítosza. A belső ellenség megtestesítője a nemesi osztálykorlátait meghaladni nem képes, a békepárt kiegyezési törekvéseit támogató, a nép iránt bizalmatlan hadvezér lett, aki igyekezett hadseregét a forradalmi elemektől megtisztítani. Tudatosan vesztegette az időt Buda ostromával, ahelyett hogy Bécs ellen vonult volna. Megakadályozta a magyar hadseregek összevonását, időt engedett az ellenforradalomnak arra, hogy erőit újjászervezze, s végül nem törekedett arra, hogy a fegyverletételt bármiféle feltételhez kösse. Mindehhez hozzájárultak olyan ellenszenves jellemvonásai, mint cinizmusa, gőgössége, intrikára való hajlama. Az így megrajzolt Görgey-kép – amelynek egyes színei a szerzőtől vagy a feldolgozott témától függően hol világosabbak, hol sötétebbek lettek – a részletkutatások komoly eredményei ellenére sem változott alapvetően. A hivatalostól eltérő véleményt megfogalmazó történész viselte is annak következményeit.
Az új idők történetírásának az árulómítosz felélesztése mellett még egy bonyolult feladatot kellett megoldania. Magyarország függetlenségétől megfosztott ország volt, területén szovjet csapatok állomásoztak, amelyek 1956 őszén leverték a szimbólumaiban és követeléseiben 1848 örökségére alapozott forradalmat. Mivel a haladó hagyományként számon tartott 1848–49-es forradalom és szabadságharc sorsát az orosz cár hadai döntötték el, lépten-nyomon ki kellett emelni a különbséget a népelnyomó cári rendszer hadserege és a felszabadító, majd az ellenforradalmat leverő, a szocializmus vívmányait megvédő szovjet hadsereg között.

Szabadságharcok, intervenciók

Ismeretes, hogy Illés Béla képzeletében már előbb megszületett a forradalom eszméivel rokonszenvező haladó orosz tiszt, Alekszej Guszev kapitány, akit a cári hadbíróság halálra ítélt. Hamar kiderült ugyan, hogy Guszev soha nem létezett, a róla elnevezett utcák azonban egészen a rendszerváltozásig hirdették mártíromságát.
Hangsúlyozni kellett, hogy az orosz nép fiai a cár hadseregében nem szívesen harcoltak a magyarok ellen, hogy „nemcsak a legénység, de a tisztek is sírnak, amikor átlépik a határt”. Önálló tanulmányok s a szabadságharccal foglalkozó monográfiákban külön fejezetek foglalkoztak a cárizmussal szemben álló „másik Oroszország” nézeteivel és a Magyarországra benyomult cári (jelzőként még véletlenül sem orosz) haderő egyes „haladó” tisztjeinek magatartásával. Idéztek valóban megtörtént eseteket, amelyek arról tanúskodtak, hogy az orosz tisztek együtt éreztek a magyarokkal, és ellenszenvvel viseltettek az osztrákok iránt. A szövegkörnyezetükből kiemelt idézetek azonban nem árulták el, hogy az emlékirat szerzője esetleg derék pánszláv tiszt, s a rokonszenv nem a lázadó magyaroknak szólt, hanem elsősorban a tisztességgel helytállt katonáknak és azoknak a fogságba került, kiszolgáltatott honvédeknek, akik abban bíztak, hogy fogvatartóik nem szolgáltatják ki őket az osztrákoknak. S mivel a már említett egykorú és hiteles orosz forrásokból, visszaemlékezésekből nem a rendszer által kívánt kép rajzolódott volna ki, közreadásuk hosszú időn át elmaradt.
A cári intervenció, a nemzetközi reakció összefogásaként aposztrofálva, tehát a sok felsorolt külső és belső ok közül csupán egyike volt a szabadságharc bukásának. Ez elfedte azt a következményeiben máig ható tényt, hogy a szabadságharc sorsát mindenekelőtt az Európában addig példátlan katonai erőt mozgósító orosz beavatkozás döntötte el.
A rendszerváltozással a politikai és ideológiai nyomás megszűnt, de a közvélekedés mégsem változott sokat. Ma is elfogadja a marxista történelemértelmezéssel 1945 után újraélesztett Görgey–Kossuth ellentétről szóló téziseket, s inkább a Szibériába hurcolt hadifoglyokról, sőt a hazatérés helyett oda önként jelentkező székely telepesekről, a barguzini Petőfiről szóló vásári történetekért lelkesedik. Semmint a drámai politikai, katonai és nem kis mértékben gazdasági teljesítményért, amelyre – Egyed Ákos kolozsvári történész szavaival – mint „a Kárpát-medencei magyarság utolsó nagy közös erőfeszítésére” méltán lehetünk büszkék.