Hogyan tovább, Észak-Írország?

Nagy-Britannia gyarmatosító törekvése és a vele szembeni ír nacionalizmus emberemlékezet óta katolikusok és protestánsok ellentétének köntösében jelentkezik. Ez azért érdekes, mert az első angol inváziót 1169-ben II. Henrik angol király a történelem egyetlen angol pápájának, IV. Hadriánnak az unszolására indította. A pápa így akarta biztosítani Írország fölött Róma fennhatóságát.
A későbbi angol támadások, kivált a Tudor-dinasztia alatt, már inkább a gyarmatosító rendőri és büntetőexpedíciói voltak, míg végül a XVII. században Cromwell, majd Orániai Vilmos alatt azonosult az angol–skót gyarmati uralom az Írország egészében kisebbséget alkotó protestánsok fennhatóságával. Amikor 1782-ben a középkori eredetű ír parlament megkapta teljes jogalkotási függetlenségét az angol korona uralma alatt, akkor ez a parlament már kizárólag a protestáns angol és skót lakosságot képviselte, a katolikusok teljes kizárásával. Így vált az ír–brit nemzeti ellentét katolikus–protestáns gyűlölködéssé.
A mai ír nacionalizmus és különösen annak legradikálisabb áramlata, a köztársasági mozgalom – amelyet a Sinn Fein és az IRA képvisel, és amely hosszú távon nem elégszik meg semmi mással, csakis az Ír Köztársaság és Észak-Írország (vagyis Ulster) között húzódó 500 kilométeres határ felszámolásával és az egész ír sziget egyesítésével egy ír nemzetállamban – továbbra is kihasználja a katolikusok és protestánsok mindkét fél ultrái által gondosan ápolt vallási ellentétét. A mozgalom azonban korántsem holmi katolikus rohamcsapat, és tagjai eszmei elkötelezettség tekintetében megoszlanak katolikusok és marxisták között. Semmi meglepő nincs például abban, hogy az IRA három fegyverszakértője a columbiai őserdőben marxista gerillák kiképzésében jeleskedik.
A brit kormányok hosszú ideje igyekeznek valami módon csökkenteni Nagy-Britannia szerepét Ulster kormányában. Voltak már ilyen kezdeményezések Thatcher, majd a Major-kormány részéről is, habár ezek messze elmaradtak eredményben is, radikalizmusban is a Blair-kormány által aláírt 1998-as nagypénteki megállapodás mögött. Akkor és azóta sok jel mutatott arra, hogy a nacionalisták hasznosnak érzik a megállapodás révén kialakult új alkotmányos és közigazgatási rendszert, amely a gyakorlatban közelebb hozza Ulster teljes autonómiáját, és legalább elvben nem zárja ki az egyesülést az Ír Köztársasággal, amennyiben az ulsteri lakosság többsége ezt kívánja. A legutóbbi közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a brit lakosság több mint 40 százaléka szeretne megszabadulni a tartománytól. Az Ír Köztársaság lakóinak többsége örömmel fogadná az egyesülést, ugyanakkor kérdés, hogy az IRA mennyire lenne hajlandó az egyesülés mámorában elfogadni a köztársaság normáit, illetve mennyire használná saját nyers erejét a kívánt reformok végrehajtatására.
Ilyen stratégiai megfontolások színezik a brit és az ír kormány taktikáját, amely a nagypénteki megállapodás megmentésére, a terrorizmus megfékezésére irányul.