Honecker valódi bosszúja

Beköszöntött a szép szeptember, közeleg a kampány, a tanév vége táján választások lesznek. Az oktatási kormányzatot rengeteget szidták, mert pár nappal megkurtította a nagyvakációt – az ellenzéknek azonban senki nem mossa meg a fejét, hogy jócskán előrehozta politikai nyomulását az emberpróbáló kánikulába. Az SZDSZ például, amely a közvélemény-kutatók szerint vélhetőleg az utolsó parlamenti szezonjának gyürkőzhet neki, felelevenítette a már korábban is gyér érdeklődést keltő folytatásos sajtótájékoztatóit (még élénken emlékezhetünk a lízingelt öltönyökről szóló frenetikus szappanoperára). A Tetthely sorozat egyúttal a családi albumot is gyarapítja, hiszen változatos helyszíneken fotózhatja ugyanazokat a politikusokat a hívó kolompra engedelmes nyájként utánuk tóduló sajtó. (A német krimiszéria eredeti címe Tatort; maga a szabad demokrata műfaj tehát a politikai marginalizálódás küszöbén egyfajta „tatortslusszpánik”.) Eme „one man show”-k visszatérő sztárja Bauer Tamás, a politikai patológia minősített esete is. (Ékes példa önértékelési zavaraira, hogy saját – igencsak pünkösdi – királyságát ajánlotta fel a miniszterelnökéért cserébe: lemond mandátumáról, ha a kormányfő úgy táncol, ahogyan ő fütyül. Egy pillanatra ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy Orbán Viktor kétségkívül igen nagy szolgálatot tenne Magyarország népének, ha egyszer s mindenkorra megszabadítaná az országot e posztmodern lézengő rittertől; de aztán felülkerekedett bennem a velem született arányérzék: a két politikus között két – de inkább három – klasszis különbség van, s gyalogért még a megyei sakkbajnokságban sem szokás vezért áldozni.) Az előkampány része az is, hogy a polgári neveltetésű, tágas gyermekszobájú Bauer terjedelmes pamfletet kanyarintson a Népszabadságban Mádl Ferenc első hivatali évéről, a beszédes „Elnök nélkül” címmel. Nem mindennapi arroganciával oktatja ki a nemzetközi jog professzoraként ismert köztársasági elnököt közjogi kérdésekben, s azt harsogja: mivel neki részleteiben és egészében nem tetszik az államfő működése – s Bauer e vélekedése gyakorta saját „pártjai”, az SZDSZ és az MSZP álláspontjával is ütközik –, akkor az államfő már nem is létezik. E bábuszurkáló woodoo gondolatmenettel vitatkozzanak csak a politológusok – nekem semmi kedvem. Szomorúan látom azonban, hogy vannak (lehetnek) Magyarországon olyan gyakorló politikusok, akik otthon, az atyai háznál nem tanulták meg az alapvető fiúi tiszteletet. Az ő interpretációjában például a „pártos” Mádl szélnek eresztette a legendásan pártatlan Majtényit. A cikk megelőző csapásnak is minősülhet annak tudatában, hogy bárkit is ajánljon Mádl adatvédelmi ombudsmannak, arról az ellenzék már előre eldöntötte, hogy alkalmatlan, hiszen sapka van (illetve nincs) a fején. Az obsitot kapott adatvédelmi biztos egyébként, akinek a kedvéért Bauer a jelek szerint elsősorban tollat ragadott (s aki megfogalmazása szerint „elkötelezett harcosa” volt az ügynek – brrr...), nem sokáig ette a munkanélküliek keserű kenyerét: azóta már a Soros Alapítvány csapatát erősíti az ínyenc Wittmann fiúkkal együtt, ombudsmani tapasztalatait kurátorként kamatoztatva. Hiába, az elfogulatlanság mindig elnyeri méltó jutalmát! Igaz, ez már csak a Halmai-féle ezüstkor, a hamarosan bekövetkező vaskor előérzetével…
*
Több olvasói reakció is érkezett a címemre az ATV sajtóklubjaihoz fűzött véleményemmel kapcsolatban. Korábban szőr mentén már említettem, most konkretizálom: abban, hogy a jobb- és baloldali újságírók nem egyazon tévéműsor keretei között, hanem egymással párhuzamosan (hétfőn, illetve pénteken) vitatják meg a politika aktuális híreit, kifejezetten Juszt László és csapata a ludas. Lovas Istvánék – épp a kiegyensúlyozottabb, ugyanakkor érdekfeszítőbb vita reményében – ugyanis kezdeményezték a közös produkciót, de internetes források szerint azzal hárították el őket, hogy Juszték „nácikkal” nem ülnek le egy műsorba. Ez a címkézés főként annak a tudatában kap sajátos zamatot, hogy Aczél Endre épp a napokban tett vallomást arról: voltaképpen ő most is reformkommunista. Az egyik (véleményem szerint megalapozatlanul osztogatott) jelző ezek szerint a kaszttudatot erősítő becsmérlés; míg a másik politikai szélsőség vállalása a büszkélkedésre okot adó hitvallás eszköze. Az ember meg csak áll és néz: a XXI. századba lépve a jelek szerint nemcsak közös nyelvet nem talál egymással a sajtószakma, de a politikai orákulum voltát féltékenyen védelmező, kétmércés baloldali média még a kéznyújtási kísérletektől is elzárkózik.
*
A kisebbségi ombudsman nemrégiben elmarasztalt egy bűnügyi tudósítást, mert abban előfordult a szóban forgó gazemberek nemzetiségi hovatartozására való utalás; sőt, megrótta a rendőrséget is, mert ilyen természetű információt szolgáltatott az újságíróknak. Derék dolog; a biztosnak biztos ez a dolga. A bűnözés ugyanis a XXI. századi hiperfelvilágosult normák szerint nem fajtaspecifikus, sőt nem is kultúraspecifikus időtöltés, hanem az ember nembeliségének jellegzetes vonása. A buta, és emiatt semminemű erkölcsi értékkel föl nem ruházható állatok nem képesek bűnözni, nem is szólva a mentálisan visszamaradott, vegetatív növényekről. Akár úgy is fogalmazhatnék: az embert a bűn tette emberré. A bűnügyi tudósítókat persze mindez nem igazán vigasztalja: a soros borzalom árnyalt körülírásához nem mindig áll rendelkezésükre a szükséges lapfelület. Ha például azzal állít a szerkesztő elé, hogy „a hazánkban csoportosan, zárt közösségekben élő, kultúrájukat a buddhizmusra és egyéb keleti vallásokra alapozó, szintén ázsiai eredetű magyarok belső igazságszolgáltatási folklórjának megfelelő, a Hegylakó sorozat harcművészeti technikáját idéző kettős haláleset történt a Mennyei Béke nevezetű, magyaros és nem annyira magyaros étkeket kínáló étteremben” – nos, akkor a rutinos szerkesztő áthúzza az egészet, azt írja a helyébe, hogy „Újra lecsapott a kínai maffia”, a tudósítót meg eltanácsolja közéleti beszédírónak, mert a „politikailag korrekt” (pc) stílusnak ott még egyelőre nagy a keletje. (Ez a beszédmód, amely semmit nem nevez a nevén, nehogy a lelkébe gázoljon valamely vélt vagy valóságos kisebbségnek, véleményem szerint a boldogult NDK továbbélő öröksége: a porosz típusú kommunizmus tett olyan erőszakot a német nyelven, mint a nyakló nélküli jogvédők az angolon, s lassacskán a magyaron. Ez Honecker valódi bosszúja, nem a Trabant.) Akik azzal érvelnek, hogy miért beszélnek egyesek „cigánybűnözésről”, holott a „magyarbűnözés” szókapcsolat nem ismert nyelvünkben – azoknak papíron igazuk van; viszont feltehetőleg soha nem jártak még etnikailag kevert környékeken, sőt etnikailag már nem is kevert telepeken. Homokba dugják a fejüket: az élet helyett jobb híján a nyelvet próbálják megtisztítani. Pedig ezzel szennyezik igazán, hiszen egy olyan virtuális valóságot hoznak létre, ahol a nemzetiségi megkülönböztetés nem létezik, sőt semmiféle (negatív vagy pozitív) szerepet sem játszik, s a javított valóság már-már a keletnémet tévésorozatok idióta kispolgári fílingjét sugározza. Egy ombudsman persze mindezt másképp gondolhatja, ám a megannyi kisebbségből összeálló többség mégiscsak idegenkedik attól a szép új világtól, ahol semmiről nem tudni meg, hogy micsoda; illetve senkiről, hogy kicsoda. Pár éve még elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy óriás cégeknek magyarázkodniuk kelljen amiatt, mert életkori megkötéseket tartalmazó álláshirdetéseket tesznek közzé – a józan ész határait nem ismerő abszurd jogvédelem azonban elhozhatja a negyvenöt éves centercsatárok és a hetvenéves tinimanökenek arany napjait is. Mint ahogy formailag diszkriminációnak számíthat az is, ha egy házassági hirdetésben kikötik a preferált nemet, vagy ha betiltják az IQ-teszteket, mint a szerény elmebéli kisebbséget (?) hátrányosan megkülönböztető intézményes rítust. Ehhez képest már bagatell bűnüldözési nehézség, hogy egy szökésben lévő rablógyilkost igencsak bajos lesz elfogni, ha a körözésben sem a bőrszínére, sem a nemére, sem a korára nem lehet kitérni, nem is szólva a különös ismertetőjegyeiről. Nem volna okosabb, ha a pc-t meghagynánk a számítógépek szerelmeseinek?