Kuba láthatatlan jövője

Megnyugodhattak a vezérük egészségéért aggódó kubaiak, amikor látták, hogy Fidel Castro venezuelai vendéglátójával, Hugo Chávez elnökkel milyen gyermeki örömmel vágta fel a 75. születésnapjára kapott tortát.

Castro láthatóan jó egészségnek örvend. Ez biztató lehet a Líder Máximo, vagyis a legfőbb vezető hívei számára. Különösen azután, hogy június végén egy nyilvános (és a televízió által is közvetített) beszéde alatt Castro rosszul lett. Akkor egy negyedórára a rémület szállta meg Kubát. Mindenki azt kérdezgette: most mi lesz?

A nagyvilág már régóta találgatja, mi történik akkor, ha a 75 éves Castro már nem lesz. Pletykák és mendemondák évek óta keringtek arról, hogy beteg. Ha Castro nem jelent meg egy nyilvános rendezvényen, máris megkezdődött a találgatás. Kubában természetesen hivatalosan senki nem veti fel (nem vetheti fel) az utódlás kérdését. A Líder Máximo sem szívesen tett sokáig konkrét utalást leendő utódjára. A vezér néhány nappal rosszulléte után azonban már megnevezte örökösét. A bejelentést persze az első számú vezető alaposan becsomagolta, hiszen hosszasan fejtegette, hogy mennyi fiatal és tehetséges káder veszi őt körül.

A legtapasztaltabbnak és legmegbízhatóbbnak, vagyis örökösének (ahogy az várható volt) Raúlt, vagyis most hetvenéves öccsét, a védelmi minisztert tartja Fidel.

A nyugati, főleg amerikai elemzők egy kicsit elszámították magukat, amikor úgy gondolták, hogy a kelet-európai szövetségesek és elsősorban Moszkva támogatása elvesztése után és az amerikai gazdasági blokád folytatódó nyomása alatt Kuba egyszerűen összeroppan. Kuba valóban elszegényedett, az emberek (különösen a kilencvenes évek elején) alig jutottak hozzá a legelemibb élelmiszerekhez is. Papíron a lerongyolódott, elkeseredett kubaiaknak vezérük, illetve az állampárt diktatúrája ellen kellett volna fordulniuk. Csakhogy nem ez történt. Az tény, hogy ma több száz ellenzéki vagy másként gondolkodó ül a rezsim börtöneiben, és elkeseredett kubaiak ezrei próbáltak (néha még próbálnak) alkalmi tutajokon és csónakokon átevezni Floridába. Castro azonban rendkívül ügyesen elhiteti a maradókkal: a menekülők árulók, akikre igazán nincs szüksége a kubai népnek az amerikai imperializmussal vívott harcban. Ráadásul a szegénységet rá lehet kenni a külső körülményekre, az amerikai embargóra, az egykori testvérországok segítségének elmaradására. A rendszer életben maradásának legfőbb záloga azonban Fidel Castro és forradalmár legendája. (Öccse távolról sem olyan népszerű, mint ő.) A vezér ügyesen épít a kubaiak nemzeti büszkeségére, arra, hogy Kuba az egyetlen ország, amely képes volt dacolni az Egyesült Államokkal.

Egy spanyol történész az El Paísban publikált érdekes elemzést, amelyben összehasonlította Castro és Franco, az egykori spanyol diktátor életpályáját, hatalomgyakorlási technikáját. A szerző talált is érdekes hasonlóságokat. A politikai meggyőződés természetes különbözősége mellett azonban van egy pont, ahol a két vezér pályája eltért egymástól. A Franco-éra végén lazult a rendszer ideológiai szigora, és a gazdaság is egyre nyitottabbá vált, fejlődésnek indult. A kubai vezetés ezzel szemben nem enyhített ideológiai keménységén. Gazdaságilag pedig szinte semmi jelentős változás nem ment végbe. Sőt a Castro utáni korszak Kubája elszegényedve, a világgazdasági folyamatokból kimaradva, azoktól messzi lemaradva néz majd szembe a kihívásokkal. A kommunistáknak alternatívát jelentő erős ellenzéki szerveződések nincsenek, az emigrációból esetleg hazatérőket pedig elképzelhető, hogy a bizalmatlanság légköre fogadná. Ezek után nehéz bármilyen forgatókönyvet írni a Castro utáni időszakra.