Marathón és Jalta

Az egyik közeli olimpiával kapcsolatban olvassuk, hogy a görög hatóságok a vízi sportok helyét a marathóni síkságon jelölték ki, és hogy a munkálatok már folynak is Marathón újraépítésének tervei szerint. Akadnak itt-ott Európában és Amerikában történészek, akik tiltakoznak az „átalakítás” ellen, az antik értékekre hivatkozva (az „értékek” lettek az új dzsoli dzsókerek a modernség vitáiban), de mint általában, senki nem törődik igazán a múlt karbantartásával; biztosak lehetünk, hogy Miltiadész, a marathóni főstratéga örök érvényű győzelmének helyén sétányokat és butikokat létesítenek majd, fittyet hányva az „értékeknek”. A cél a jövedelem beharácsolása, és a mindenható publicitás előmozdítása.
Miért mondom, hogy „örök érvényű győzelem”? A néhány ezernyi hellén Kr. e. 490-ben három óra leforgása alatt verte széjjel a milliónyi perzsa emberáradatot, és ezzel újraindította a nyugati civilizációt Athén diadala nyomán. Azóta is ez a „tőke”, amelyből mi, nyugati kultúra élünk, és belénk ékelődött a tudat, hogy a kevés győzelmet képes aratni a sokaság fölött (miként Dávid Góliát fölött stb.), és hogy Európa vérmezeiből fakadnak a legmagasztosabb tettek. Továbbmegyünk: Marathón tanított meg bennünket arra a geopolitikai igazságra, mely szerint a kisméretű Európa, a Nyugat magva és kiteljesedése mindig védi önmagát az óriások és a szörnyetegek ellen. Történelmünk zöme abból áll, hogy a keleti veszéllyel szemben nincs megadás, mert az elsöpörné Európát a föld felszínéről; akkor sincs, ha ez rettenetes véráldozattal jár, sőt időről időre rabsággal is. Marathónt és mezejét az az athéni harcos testesíti meg, aki a győzelem után befutotta a negyvenvalahány kilométert, hogy meghozza Athénnak a jó hírt. Elfulladt hangon kiáltotta a diadalt, aztán összeesett és meghalt. De az ő cselekedete is Európa értékeihez tartozik, példát állított, a hősiesség és hazafiasság példáját.
Marathón után az európai összpolitika azt az irányt tűzte ki maga elé, hogy védőbástyát alkosson a keleti beözönlés elé, minden elkövetkezendő Jalta elé.
Európa történelme e két helység közé iktatódik: Marathón és Jalta. Érdemes egy pillanatra megállni az útvonal fő állomásain. Az elkeletiesedett Római Birodalom szintén úgy ébredt öntudatra, hogy a fiatal Augustus császár leverte Antonius és Kleopátra keleti hadát (Actium, Kr. e. 31.), és „nyugatiasította” a birodalom jövőjét. Sok légiót áldoztak fel utódai a keleti limes védelmére, de állták a sarat perzsa és párthus ellen, több császár el is esett a harctéren. De valahogy tudatában voltak a lényegnek: a Kelet tömegei és antiindividualizmusa elnyelné a Nyugatot és annak artikulált intézményeit, vitáit, életigenlését, mondjuk így, egy elcsépelt szóval, szabadságát. Ezt érezhette Marcus Aurelius, de még Julianus is, aki a birodalom erősítése okából újrapogányosítani akarta a már visszavonhatatlanul keresztény Rómát. Mindegyik császár „geopolitikus” is volt, tisztában volt azzal, hogy a nagy veszély keletről jön.
Róma bukása után is ez maradt a politikai vonal. A pápa és Nagy Károly küzdött a Keletrómai Birodalom hatalma ellen, mikor ez még Calabriát és Szicíliát tudhatta magáénak, és a keresztes hadjáratokat is tekinthetjük a geopolitika egyik fejezetének, szemben a muzulmán beözönléssel. Jó, hogy volt Nagy Károly és apja, akik egyrészt szembeszálltak az iszlámmal, másrészt Konstantinápollyal, amely alábukott az ottomán áradatnak. Mindez egyáltalán nem tagadása annak, hogy az iszlám roppant jelentős civilizációt épített ki (Ibéria, Szicília, de még Provence is), amelyből a keresztény Európa tudománya és filozófiája vég nélkül merített. De a Nyugat Nyugat maradt.
Jöttek a tatárok, később a törökök, de őket is megállították a nyugati hadak, legalábbis akadályokat emeltek előttük: Hunyadi János, a keresztény flotta Lepantónál, Szobieszki Bécs alatt. Mária Terézia pedig benépesítette a töröktől visszafoglalt területeket. Eljött a bécsi kongresszus napja. Az új keleti veszély nem a Porta volt gyengülő szultánjával, hanem az orosz és a cár mongol hadai. A Szent Szövetség a diadalmas Sándor cárral jogosan követelt szeleteket Európából. Mikor ezt a francia követ, Talleyrand megneszelte, üzenetet küldött királyának, aki Napóleon után alig foglalta még el trónját. XVIII. Lajos élvhajhászó, öregedő ember volt, hadseregét a napóleoni háborúk erősen megcsapolták, mégis habozás nélkül üzent vissza Talleyrand-nak: ha a kongresszus enged Sándor cárnak, mi, franciák mozgósítunk!
1849-ben az orosz hadak elözönlötték Magyarországot, mint a törökök Mohács idején. De nem maradtak. Jaltáig kellett várniuk, hogy Nagy Péter ambícióját megvalósítsák, fél Európa fölött biztosítsák uralmukat – és „értékeik” hatáskörét. Úgy látszott akkor, és úgy látszik talán ma is, hogy Miltiadész örök álmát zavarják a XX. századi események.
Hol van a Nyugat? Valahol a NATO lépteinek csapásán? Az Atlanti-óceán közepén? Senki sem tudja, nincs is bátorsága megkérdezni.
Olvassuk Tocqueville-nél, hogy a két világbirodalom, Amerika és Oroszország arra hivatott, hogy összekapcsolódjanak, közösek lévén „geopolitikai” érdekeik. Tocqueville után 150 évvel jogosan kérdezhetjük, mi, akik nem hiszünk a globalizmusban, a nemzetek átvedlésében, mi lesz Miltiadész, Augustus, Nagy Károly geopolitikájával? A Nyugat ma egy zavaros fogalom. Védik Washington és a star-warból származó különböző stratégiák, de ki ellen védik, amennyiben a jövő az univerzális érdekközösségből és még univerzálisabb szeretkezésből fog állni? Tegyük-e félre két és fél ezred leckéit, higgyük, hogy a Kelet megszűnt Kelet lenni, és hogy a Nyugat ott van mindenütt, ahová árui behatolnak? Ehhez nem csak gyermeteg hit szükséges, hanem a történelem felszámolása is.
Újra kell hát gondolni a miltiadészi vonalat, még mielőtt a marathóni mező helyén kajakversenyeket tartanak. A miltiadészi vonal arról szól, hogy egy nép, egy civilizáció barátaiban és ellenségeiben ismeri meg önmagát. A nyugati kormányzók (mondhatjuk, stratégák?) ezt explicite tagadják, bár a Genovában ülésezők már érezhetik az új szeleket. Szó szerint az „ellenség” ott gyülekezik, ante portas. Ki lesz közülük az új Hannibál – aki szintén keleti volt, szemben Rómával, a Nyugattal?