Mire vigyáz a kerti törpe?

A Szigetköz nemzeti kincs – tartják a helybéliek és a szakemberek egyaránt. Csakhogy a területen az osztrák „bevándorlás” szinte ipari méreteket öltött, és a helyszínen kiderült az is, hogy a sógorok olykor mintha többet engednének meg maguknak, mint otthon hasonló körülmények között. Igaz, az engedékenységnek oka van: becslések szerint több százmillió forint bevételhez juttatják a helybéli falvakat, de egyúttal az árakat is jócskán felverik.

A bedekkerek szerint nyugodt csónakázás, felhőtlen pihenés várja a Szigetközbe érkezőket. Háborítatlan táj, páratlan élővilág, nyugodt vizek és a falusi italmérések olcsósága lebeg lelki szemeink előtt. Talán ezért évente több ezer magyar és jó néhány külföldi is nekivág a tájnak. Azonban nem mindegy, hogy mivel, hiszen a kajakkal érkező egészen másmilyen élményekkel lesz gazdagabb, mint aki biciklivel, netán kocsival járja be a vidéket. Rajkáról elindulva, néhány folyamkilométer után letérve a főágról, egy darabig csodálatos a látvány: ősfák, tiszta víz, maga a paradicsom. A varázslat 15 perces evezés erejéig tart, ekkor jön az első meglepetés: elektromos halzár akasztja meg a csónakot. Jelzés erről se a hivatalos térképen, se a parton nincs. Nem baj – gondolja a gyanútlan pihenni vágyó –, akkor majd emelünk még egyet, aztán megint vízre szállunk. Így is történik, csakhogy a folyó felett sorjáznak a számtalan halcsapdával ellátott damilok, amelyeket alig lehet kerülgetni vagy akár alattuk átbújni. A part mentén csupa osztrák rendszámú autó, mindegyik mellett lakókocsi, igen komoly horgászfelszerelésekkel. Az a benyomása az embernek, hogy itt egy egész hadsereg élelmezését gondolják megoldani. Némi evickélés után megérkezünk Dunakiliti lagúnás öblébe, amelynek végét egy gát jelzi. Megpihennénk, de már késő. Valamit elronthattunk, mert kikötéskor sokat sejtetően közelít felénk egy osztrák turista.
– Elszakították a horgászzsinegeimet, és ez felháborító! – kiabál a Chrysler mikrobusz volánja mögül. Védekezünk, hogy egyaltálán nem tettünk semmilyen kárt, vigyáztunk, amennyire lehetett, és amúgy nincs sehol sem jelezve, hogy errefelé tilos a hajókázás. A sógor azonban szentségel: megzavartuk a sziesztáját, elriasztottuk a halait, pedig hetente több ezer schillinget fizet a terület tulajdonosának, hogy békében pihenhessen.
A magyar tulaj, hatvanéves helybeli férfi ezoterikus úton pillanatokon belül előkerül, és rögtön rendőrrel fenyegetődzik.
– Úgy legyen, hívja ki nyugodtan – felelünk. Meghökkenését még durvább hangnemmel palástolja, de ekkor már érezni, hogy rendőr nemigen lesz a dologból.
– Akkor menjenek innen máshova, mert ez a terület az osztrák vendégeimnek van fenntartva! – villantja fel kompromisszumkészségét.
– De a vízen semmi nem jelzi, hogy itt tilos lenne hajózni – ötlik fel bennünk.
– Nem látják, hogy itt a tiltó tábla: Magánterület! – erősködik emberünk.
– És ki tette ki a táblát? – érdeklődünk.
– Hát én. De bérlem a területet.
Ez már tényleg figyelemre méltó, fel is hívjuk a helyi polgármestert, ugyan világítaná már meg az áldatlan helyzetet. Szokoli Sándor tudomása szerint a területet valóban az említett úr bérli, a víz és a halászati jog azonban egy magyar kft. kezében van. A falu első embere ugyanakkor úgy véli, mivel a vízfolyások állami tulajdonban vannak, ezért a kezelő „tűrni köteles”, hogy a vízi turisták áthaladjanak az adott területen. A vita végén „okosabb enged az osztráknak” alapon 300 méterrel arrébb verünk tábort, egy talponálló közelében. Útközben terepszemle. Első blikkre úgy tűnik, majd minden második ház osztrák. Rendezett kertek, frissen mázolt falak. Köztük a magyar a valóság: lerobbant, düledező házak, esetleg közepes állag. Az anyagi helyzet, a látottak alapján, egyenlőnek nem nevezhető.
– A tehetős osztrákok fillérekért jutnak ingatlanhoz, kipofozzák, és élnek, mint Marci Hevesen – meséli az egyik helyi férfi. – Ismerek olyanokat, akik jószerével itt laknak, már csütörtökön átjönnek, és egész vasárnap estig itt vannak. Nekik itt minden fillérekbe kerül. Igaz, ennek köszönhetően nekünk is jobban megy – mondja elmenőben.
Útban a kocsma felé jó néhány kerti törpe köszönt. Azt mesélik, ez a figyelemfelkeltés mára helyi sajátosságá vált a Szigetközben, hiszen az osztrákok előszerettel „védik magukat” effajta minihadsereggel. Kisvártatva megérkezünk az előre kiszemelt vendéglátó-ipari egységbe. Füst, márkás és kommersz italok keveréke, kicsit szocreál, kicsit kapitalista. A pultnál és környékén nagy az élet. Csaknem pesti árak, mint később tapasztaltuk, az egész környéken ez a tendencia. A magyar vendégek beletörődéssel szemlélik, amint egy osztrák házaspár rendel rogyásig, miközben birkóznak a játékautomatával. Szerencséjük van, 15 ezer forintot nyernek.
– Ein Jägermeister für die Herrschaften – rikkant az asszony örömében. A kocsmáros már jól bírja a németet, azonnal tölt.
– Nélkülük nemigen élnénk ilyen jól. Törzsvendégek, rengeteg pénzt hoznak a konyhára – kacsint. Ennyi elég is lesz mára, továbbállunk, holnap majd Dunaszigeten vigasztalódunk, gondoljuk.
A települést sokan a Szigetköz gyöngyszemének tartják – nem véletlenül. Ezerötszáz fős lakosság, immár osztrák beütéssel. Mindenfelé csinos házak, a pénz szemmel láthatóan nem akkora gond. Márványstukkós, sárgára festett házak szép számban akadnak, de meg kell jegyezni, építkeztek jó ízléssel és mértéktartartással is. Sok osztrák rendszámú autó áll a kertekben, a partról is gyakran felhangzik az osztrák üdvözlés. Augusztus van, csúcsidő. A polgármester, Tóth Tibor tájékoztatása szerint a mintegy 350 hétvégi házból a harmada van osztrák, német, holland kézen.
– Pontos adatot azért nem tudok mondani, mert számos ingatlan más nevén fut, ezért jogilag nehezen megfogható. Az biztos, hogy elsősorban az alsó és középosztálybeliek vásárolnak – árulta el. Az is figyelemre méltó, hogy az 500 családi háznak a tizede mára szintén külföldi tulajdonba került. A polgármester szerint a 90-es évek elején kezdődött a külföldiek ingatlanszerzése, ami a mai napig tart.
A helybéliek azt is tudni vélik, ha néha akad egy-egy eladó ház, annak két árat szabnak: egyet az esetleges osztrák vevőknek, egyet pedig a magyaroknak. Ha például egy házért 9 milliót kérnek az osztrákoktól, a magyar érdeklődő némi szerencsével 6 millió forintért is birtokon belülre kerülhet.
– Szerencsém volt – mondja egy helybéli osztrák férfi, az egyik dunaszigeti ház tulajdonosa. – A házból kihaltak, és az otthoni ár ötödéért sikerült megszereznem a kulipintyót – újságolja büszkén, miközben elindul a helyi étterembe. Mi is beülnénk, csak az árlap kissé eltántorít. Mint kiderül, legalább olyan drága, mint egy pesti menő hely. De sejthettük volna: a környéken kivétel nélkül mindenhol ezzel az árszínvonallal találkozhatunk. Visszabandukolván a táborhelyre, marad a bográcsgulyás, csak úgy a mező közepén. Igaz, jó magyarosan elkészítve.