Modern kövület

A Ford megunta a konkurencia bátortalan múltidézgetését: Forty-Nine nevű tanulmányautójuk valóban úgy néz ki, mintha ’49-ből csöppent volna a jelenbe.

A második világháborút követő időszak az amerikai autóipar egyik legfényesebben tündöklő érája volt. Megjelentek az egybeszabott, sík lapokkal határolt karosszériák, a hatalmas üvegfelületek, a független kerékfelfüggesztés és a nagy V8-as motorok, amelyek szinte könyörögtek azért, hogy a plusz lóerőkre éhes fiatalok megpiszkálják őket. A Ford 1949-ben bemutatott modellje pontosan az új trend közepébe talált. Már azelőtt közel másfél millió megrendelést adtak le a gyár újdonságára, hogy elkezdődött volna forgalmazása. A mai Forty-Nine ennek a legendás, korszakalkotó autónak állít emléket. Megannyi retro-sorstársával ellentétben azonban nemcsak vonalait élesztették újra a tervezők, hanem korabeli erényeit: az egyszerű, megoldásokat helyezték a XXI. század kontextusába.
Az utasfülke fölött egyetlen hatalmas üvegkupola feszül, amely alatt láthatatlanul rejtőznek a B és C oszlopok. A tető vonalát két krómozott ív jelöli ki. Ez az autó egyetlen dísze, a selyemfényű fekete fényezésnek köszönhetően a koncepcióautó gigantikus méretei és nem különben impozáns, 20 collos kerekei ellenére visszafogott hatást kelt. Az első és hátsó lámpatestek klaszszikus formái ívkisüléses fényszórót, illetve LED-ekkel működő hátsó zárófényt rejtenek. Ez utóbbiak alatt, a fényezett lökhárítót áttörve találhatók a szintén krómozott kipufogók, amelyeken keresztül egy 3,9 literes – stílusosan tuningolt – Thunderbird-motor eregeti égéstermékeit a levegőbe.
A kettős vezérműtengelyes V8-ast nem akármilyen környezetbe ültették be: matt fekete fényezés és nyers fém, valamint polírozott rozsdamentes acél alkatrészek jellemzik az ipari műalkotásnak is beillő motorteret. A tökéletes összhatás kedvéért még a hűtőt is áthelyezték, így a motorház fedelét felnyitva akadálytalanul gyönyörködhetünk a katonás rendben kanyargó szívócsövekben.
A Forty-Nine belseje ugyancsak a hagyományos „guruló nappali szoba” koncepciójára épül. A plüss kanapék kora azonban már lejárt: szinte a padló szintjébe helyezett, konzolos felfüggesztésű sportülések várják az autó négy utasát. Hely persze akadna akár hatnak is, ám a kocsi hossztengelyében megemelt, lebegő középkonzol húzódik végig. Ez nemcsak a sebességváltó karnak ad otthont, hanem a szellőzés kilépőnyílásait is itt helyezték el – a megoldás, bár pazarlóan bánik a térrel, ergonómiai szempontból kiválónak tűnik, és semmiképpen nem nevezhető szokványosnak.
A műszerfal, mintha csak a karosszéria folytatása lenne, egyetlen sík felületből áll. Még a klíma és a CD-táras rádió kezelőszervei sem bontják meg a képet: a gombok egy, a sebváltó előtt levő panel mögött találhatók, a központi kijelzőt pedig az olaj- és üzemanyagszint-kijelzőkkel egyetemben a szélvédő alsó széléhez helyezték.
Innen indul az a fémrúd is, amely a tetőt áttörve antennában folytatódik. Ez a designelem optikailag a fél évszázaddal ezelőtti autók osztott szélvédőjét idézi, de fontos funkciója is van: erre fogatták fel a visszapillantó tükröt, amit így a vezető testmagasságához lehet igazítani.
A múltidézés a kormánykeréknél folytatódik. Innen irányítható a sebességtartó automatika és az audio rendszer, a gombokat a negyvenes évek „bikaszarv” duda íve mintájára, félkörben helyezték el. A belső színvilággal harmonizáló, fekete-vörösesbarna bőrkormány mögött egyetlen műszer található, ezen helyezkedik el a sebesség- és fordulatszámmérő.
A Forty-Nine több puszta nosztalgiajárgánynál. Egy optimista kort idéz az automobilizmus történetéből, amikor még valódi érzelmeket keltettek az autók, és amikor a jövőt csupa nagy betűvel írták. Egyetlen hiányossága, hogy az akkori benzinárakat nem képes feltámasztani.