Nem siralomvölgy

Vonatom Sátoraljaújhelytől Szombathelyig megy, vagyis át az egész országon. Sárospataknál még ritkásan ülünk, a kánikulai hőséget kellemesen enyhíti a rohanás. Ekkor még arra gondolok, bárkinek ajánlhatom: az év legmelegebb napját nyugodtan töltse utazással, biztosan jól jár.
Fülkénkben egy asszony, egy fekete ruhás pap és én. Az asszony olvas, a tisztelendő behunyt szemmel imádkozik, a kezében barna rózsafüzér – egy kicsit alszik, egy kicsit imádkozik –, de azért látni, hogy halad. Civil ruhája fekete öltönyből, fekete ingből és egy fehér gallérból áll, hippis, ősz haján egy ellenzőjével hátrafele fordított Nike sapka. Tépőzáras, kétpántos szandált hord, ugyanolyat, mint amilyet a húszéves fiúk, lányok hordanak, de most nincs rajta, zoknis lábát a szemközti ülésen pihenteti.
Nem zavarja?, kérdezi. Megütöttem a metróban – mutatja a kötést –, még nem gyógyult be. Nem, mondom. Csak azért, mondja a tisztelendőnk, mert volt itt egy férfi, és amikor meglátta a zoknis lábamat, átment a másik kocsiba. – Megigazítja a rózsafüzérét, behunyja a szemét, és mintha magában kuncogna.
A vonat robog, a nap a szőlősgazdák örömére hét ágra tűz, a táj a szép Hegyalja. Konstatálom, hogy mindjárt Szerencsre érünk, és elfelejtettem Szeginél kinézni, ahol a Bodrog a Tiszába folyik. Majd legközelebb, addig is isten veled Bodrogkeresztúr, isten veled szép Sárospatak, ahol a ballagó diákok egy-egy szál virágot tesznek Lórántffy Zsuzsa lába elé, neki köszönhetik, hogy Comenius eljött Patakra tanítani.
Isten veled Tokaj, ahol a huszonegy éves Petőfit is szívesen fogadták, s ő a finom boroktól úgy felvidult, hogy útinaplójába azt írta: Tokajban laknak az öröm istenei, prófétáikat onnét küldik szét, hogy hirdessék, ez a világ nem siralomvölgye. Nem ám!
Szerencsen is, mint minden állomáson, rengeteg ember száll fel, a mi fülkénk is kezd megtelni. Most két asszonnyal szaporodunk, integetnek a férjüknek – és lélekben már Szombathelyen vannak.
Hívom, hívom, mondja az egyikük – nekünk, az útitársaknak –, de nem jön. A tisztelendő fölemelkedik: jobban kellene hívni! Hívom én, mondja új utasunk, de ő csak otthon szeret. Nem jó neki sehol. Csak otthon. – Vagy pedig örül, mondja Isten szolgája, hogy megszabadul a... – elharapja a mondat végét. – Az asszonyok ingatják a fejüket, majd ki tudja, miért, talán hogy ne bonyolódjanak az otthon hagyott férjek miatt vitába, a politikára terelik a szót. Hogy utaztatják a koronát! Harmincmillióért oda, harmincért vissza! Normálisak ezek? Mikor annyi szegény ember van! Adnák inkább nekik a pénzt!
Kommunista maszlag, mondja az atya. Tessék? Micsoda?! Kommunista maszlag. Miért az? Számítsák ki, mondja az atya, ha tízmillióan vagyunk, mennyibe került az egy embernek? Hat forintjába. Az sok? Igen, sok. Akinek nincs, annak sok. És két újabb utasunk már a Kádár-rendszerről beszél. Hogy mennyivel jobb volt akkor. Nekik igenis jobb! – Maszlag, mondja a tisztelendő. És mint a vásott gyerekek, egy ritmust dünnyög a káráló tyúkokról.
Megyünk, megállunk, megint megyünk, megint megállunk. A vonat az állomásokon a felszállók ostromgyűrűjébe kerül. Hozzánk most csak egy utas jön, újra egy nő. – A tisztelendő ránéz, aztán a többi aszszonyra, és őszinte ijedtséggel kérdezi: mi van ma, sárkányeregetés?
Az asszonyokból kitör a nevetés. Pap vagy nem pap, mondják, egyre megy. Mindegyik olyan, mint egy férj.
Újabb utas száll be hozzánk, anya és hároméves kisfia. Most már minden hely foglalt, tele lettünk. A tisztelendő föláll, kimegy a folyosóra, azt mondja, Adácsig ő kinn marad. – A vonat megy, az út fogy, a hőség nő. Arról tudjuk, hogy Adácsnál vagyunk: atyánk jobb fele ad egy áldást – ez a falubeli rokonoké –, balra fordul, bal fele ad egy áldást – ez a temetőben lévőké –, majd keresztet vet. Ismerősök, mondja, aztán visszaül a helyére. Atyai gyengédséggel néz új utasunkra, a hároméves kisfiúra, aki az anyja karja alól nevet rá.
A vonaton annyian vagyunk, hogy a folyosón se férne el több ember. A kisgyerek tátott szájjal alszik, hangosan szuszog, majdnem horkol. Szerencsére már Gödöllő közelében járunk. Egyik utasunk – a legutolsó sárkány – elköszön, azt mondja, leszáll. – Az atya utánaszól: várj, megáldalak. Megáldja. – A lány (asszony?), bár nem valószínű, hogy hasonló áldásokat kért vagy kapott volna korábban is, szeretettel néz vissza rá.
Kőbánya felsőnél tisztelendőnk készülődni kezd. Felteszi a Nike sapkáját (fordítva), elrakja a rózsafüzérét, és leveszi a táskáját. – Majdnem itt felejtettem a botomat! – Váratlanul eszébe jut valami, felderül. – Annyi baj legyen, mondja. Ha Isten azt akarja, elessek, elesem. Ha azt akarja, meghaljak, meghalok. Ha rám támad egy rablógyilkos, és meg akar ölni, megöl. De mielőtt megölne – mondja harciasan –, megáldanám.
Jaj, ne! – kiált föl valaki.
Az atya hóna alá veszi a botját, mielőtt elköszön, odafordul az anyához, akinek az ölében a hároméves kisfiú horkol. Meg kellene vizsgáltatni, mondja. Talán orrsövényferdülése van, talán más, de amíg kicsi, könnyebb segíteni rajta.
Majd, mielőtt elköszön, megáld bennünket, a fülke minden utasát. – Áldás, kifogás, kézfogás, nyafogás, mondja vidáman, és leszáll.