Nyomkereső

Úgy kukkantottam be Erdőhorvátiba, a zempléni falucskába, mint a szólás Bolond Istókja Debrecenbe. A feleségemmel meg a kisebbik fiammal autókáztunk a hegyek között. Fiamnak egy albumhoz kellett színes fotográfiákat készítenie a környék nevezetességeiről – a regéci, a pataki meg a hasonlóképp nevezetes füzéri és boldogkői várról, továbbá Széphalomról, mely Kazinczy emlékezetét őrzi. Végül Vizsoly és Gönc kálvinista templomairól. Erdőhorvátit csak az én kedvemért ejtettük útba. Itt nevezetes templom és várrom nincsen. Számomra mégis fontos ez a falu: egyik szépapám itt volt kálvinista lelkipásztor 1813 és 1833 között. Márkus Györgynek hívták, és Sárospatakon meg Debrecenben tanult. Diplomázása után elfogadta pályázatát az erdőhorváti kálvinista közösség. Hogy nős emberként érkezett-e ide, vagy később vette el szépanyámat, Lényi Helénát, nem tudom. Fiaik-lányaik hatan voltak, köztük ötödikként 1822. július 18-án megszülető ükanyám, Emilia Klára. Szépanyám neve, a Lényi némi huncutság árán jött létre. Mert ősapámat Lahne-nek hívták, aki – neve németes hangzása dacára – franciának, sőt egyenesen francia hugenottának mondta magát, aki Robespierre-ék rémuralma elől menekült el, s meg sem állt a zempléni és abaúji hegyekig.
Lényi Heléna, miután megszülte Erdőhorvátiban hat gyermekét, negyvenegy évesen elhunyt. A halál oka: epemirigy. Nem tudom, miféle kór ez, de elég borzongatóan hangzik. Szépapám újra megnősült. Nem akárkit vett el: hajdani sárospataki professzora, Vályi-Nagy Ferenc Johanna nevű leányát, akiről maga Kazinczy is megemlékezett a professzor temetésén: „Johanna apja természetét s arcát is örökölte.” Vályi-Nagy, szépapám professzora és apósa kitűnő költő volt, aki a borús emlékezetű Iliász-per miatt maradt ki a honi parnasszus jeleseinek sorából...
Ahogy Erdőhorvátiba beérünk, hosszas erdei autókázás után, borongós az idő. Lóg az eső lába. A kora délután alkonyt játszik. Fekete felhők kavarognak – nomen est omen – a közeli Fekete-hegy ormain. Ez a borongós fény, pontosabban fénytelenség jól illik a hangulatomhoz. Létrehozza valószerűtlen ködeivel és tükörfényeivel a rég múlt idő emlékeztetőjét. Vannak a múltból visszafénylő pillanatok, amikor oda toppanunk be, mondjuk gyermekkorunk helyszíneire, ahol valaha jártunk. Mintha semmi sem változott volna. Az évszak tükörfényei létrehozzák ugyanazt az utcaképet. Egy fa görbületét. Felhő árnyékát a háztetőkön. Egy ablak vagy pocsolya tükrén megcsillanó szövevényes pillanatot.
A hepehupás falu főterén katolikus templom áll. A templom háta mögötti dombháton pincék sora. Ez is a falu főtere. Bort tárolhattak bennük valaha, a szomszédos Tolcsva közelsége arra utal, hogy itt is Bacchus növényét termesztették boldogabb időkben...
Tűnődésemből felriadva eszembe jut: még nem is láttuk a református temlomot, jövetelünk fő-fő célját. Végül megpillantjuk a lombok takarta, „buzogánydíszes” kálvinista templom tornyát a főtéren túl magasodó dombon. Oda kéne eljussunk. Ám ekkor olyasmi történik, ami egész hihetetlen. Már-már népmesei. A fehérre meszelt tornyú templomot nem tudjuk elérni. Kerüljük innen, kerüljük onnan – nem vezet utca, de még mezsgye sem oda. Kertek és házak karéjozzák. Kerítések itt is, ott is. Mintha elvarázsolták volna. Sehol egy lélek, aki útbaigazíthatna bennünket. Szépapám-szépanyám emléke mintha a bolondját járatná velem. Elfajzott pápistával...
A korai szürkületben a színek tompítottak. De az illatok elevenek. Ódon pincéké és beomlott boltíveké. Tücsökszóé meg távoli szőlőhegyeké. Békákat vendégelő mocsaraké és elüszkösült fáké. Egyikről hullik a fekete eper. Cefre- és emlékillata van. Időaromája.
Maradnék, de sietnünk kell. Hosszan kísért a kormos fellegek eltakarta falucska illata, melyet megpróbáltam kimondani, de csak félig sikerülhetett. Illatokat soroltam, hogy megnevezzem azt a sűrű, nyári egyveleget, ami itt megfogott. De kimaradt a zöld dióé meg a mézé. A búzamezőké és a macskatetemé az árokszélen.
Ha megpróbáljuk kimondani, amit érzünk, csúfot űznek belőlünk a szavak. Titkos tartományaikat nem tárják föl előttünk, ahogy a múltból visszafénylő képek sem. Amit pedig megmutatnak magukból, annyi, mint a koldusnak dobott alamizsna a világ összes kincséhez képest. A képek átváltoznak. Természetük egylényegű ugyan, mégis nehezen megfogható. Hasonlatos a tűzhöz, mely a lángban testesül meg. A tűz minden porcikája ugyanazon sejtelemből vétetett, még sincs két egyformán lobogó lángcsóva.
Az idő mozdulatlan tükör. A tér eleven pillanat a tükörben.
A valóság időről időre hangtestté meg illattá tűnik át.
Hérakleitosz szerint a lélek a túlvilágon olyan, mint az illat.