PÁVAÓL

A leghosszabb története a reggeleknek van. És ez a történet is csak mítosz, titokzatos kárpótlás a kivilágosodás levezethetetlenségéért. Nem lehet megragadni azt az idő-pillanatot, amikor leszakad az ég aljának éjszakai súlya, és a búcsúzó feketén átszivárognak a színek. Ez a fokozatosság olyan, mint a teremtés fordítottja; a végtelen erő pontszerű megnyilatkozása végtelen hosszúra „nyúlik”, és hogy emberi szemmel mégiscsak látható, azért a kövek és szelek idejét villanásként végigfutó, jelen idejű ember-lét a felelős. Elválik ég és föld, sötétség és világosság, nappal és éjszaka. A fény hevessége csak pillanatra vakít, a földdel keveredő ragyogás, a porba fúródó sugár szürkét és ezüstöt szül, a dolgok fehér-fekete ősállapota alámerül egy kivételezett emlékezetbe.
Éjjeli ijedelmek rongyai lógnak a fákon, egy széttépett napló lapjai forognak a betonon, egymást kergető játékukban újraegyesül a múlt saját törvénye szerint. Íme, a leírhatatlan leírásának megírása, egy csöndes pillanat kivirágzása, a titok átengedése az elmén. Igen, az ébredés rázkódó hidege, a papírrá fagyott ruha idegen érintése, a kiontott ég vörös és sápadt roncsa, ahogy nappallá gyógyul – nagyon is érthető. Csak az álmok létráját kardnyelő alvilág disszonáns morgása émelyít, a testtelen ősfekete, amire az ideges építőmester fények és reggelek irdatlan hegyét hányta, vagy faragott ezerszobás, gyémánttengelyű várat emelt.
Morzsolódunk és végbemegyünk. Mindenhez nem lehet közünk, még ha széttárt karokkal álljuk is a sodródást, érintkezéseink szépek és alkalmiak. A megtalált szál, a gyanúsan túl édes fonal a rabul ejtő háló darabja, a nekünk szánt gúzs. Tépjük és bogozzuk, görcsből görcsbe hanyatlunk, és százszor ellökjük arcunkba csapódó zsibbadt kezünket.
A halott én vagyok. Magamon túl, csontmosolygású mindentudással. Nappá lobbant gyertyák sorfala között, viaszsárga talpam lábujj-lobogása fölött, a gyantaszagú lepel omlatag redői alatt, várva saját feltámadásomat. Mert nem lesz zsivaj, sem ünnep, csak egyszerűen reggel, ahogy lemászom a ravatalról, s visszahámozom éledő testemre a székre készített ruhát. Az ablakból látom a kertet: autóroncsok és feneketlen vödrök happeningjét, a mindent összemászó, szimatoló virágokat, a rozsdás fatörzseken szárítkozó férgeket, ázott lepkék, kiszáradt csigaházak firkáit, a nyávogó csikorgást, ahogy végigfolyik a lánchinta szárain. Nagy, szomjas napelem a kerti asztal, körülötte lapos fejű törpék földbe gyökerezett lábbal, vigyorgó katicabogárral a gomblyukukban. Most kellene egy hangrobbanás, egy őrjöngő repülőgépmotor, hogy brutális ecsetjével áthúzza ezt a fonnyadást.
Megreggeledhetnékje van a világnak. (Este lett és reggel: az első nap.)
*
Az idős nő nem öregasszony, hadonászó orral, vad-hús arccal. Nem torzul el benne a nőiség, nem válik kacagtató démonná, gyökérkezű, totyogó vajákossá, hanem úgy viseli a kort, és úgy is öregszik, mint a világ. Az idős nő a tízmillió éves emberiség. Finom, pergamen bőre alatt karcsú csontok, kék gombolyagú erek bokra, szürke ruhája puha tok. A szeme nem nézésre való, már mindent látott: kéjtől halálig.
Ahogy belép hozzánk, ráhangolódnak a dolgok, a távolságból vonzás, a színből árnyalat, a mozdulatból elmozdulás lesz. Apró tárgyak veszik körül, pontosak és hűségesek. Ez tehát a história legvége. A tökéletesség erőszakmentes, és nem próbálja átélni önmagát, mert nem viselné el, mint tükör a tükröt.
Csodásnak festették a jövőt: a burjánzó technika égi városokat, háromtőgyű teheneket és új érzékszerveket sarjaszt. Csövek, vezetékek és impulzusok hálózta térben szuper agyak dolgoznak majd, s a fémes zizegés fészkében, a kék vibrációtól védve ott lesz a sziget, minden képlet és funkció célja, lakójával, egy kopasz, paralitikus micsodával. Szuszogva zongorázik három gombon, ha aludni, enni vagy élvezni akar. És lesz egy törzs a hegyek között, amelyik ismeri az esőt, a könyvet és a szót. Szólhat erről is a tízmillió év. Aggódunk magunkért, miféle átalakuláson megyünk át, milyen présformába szorít a halmozódó idő. Szőrtelenek leszünk, koponyánk megnagyobbodik, végtagjaink elsatnyulnak, emésztésünk felgyorsul, beszédünk leegyszerűsödik? Vagy állati jegyek ütköznek ki rajtunk: szájból kilógó fogazat, görnyedt testtartás, megnövekedő farok, élesedő szaglás és látás? Netán a gének zagyva kedvéből korcsok öntik el a Földet, új eszményt és esztétikát alkotva?
Az kristálygömb pattogva gurul le a lépcsőn, ki a nyitva felejtett ajtón és kertkapun, végig a főutcán, majd a kertek alatt és a mezőn, egészen a folyóig, oda belecsobban, benyeli egy nagy hal, kifogja egy vén halász, a hasában megleli, játszani adja unokájának, aki szemet és orrot fest rá, míg meg nem unja és szét nem repeszti: hátha magja van. Legalább egy kicsi, hányingert keltő béka.
Én bízom a szép befejezésben, az álmok lassú kifakulásában, hogy az utolsó ember felpolcolt ágyában frappáns végső üzenetet mond, és önként múlik el, mert megértette önmagát. Addig is: tarkónkon egy távoli fegyver szálkeresztje. (Este lett és reggel: a második nap.)
*
A posztmodern kor arról szól, hogy a végtelen szeretet belénk oltott mását mi módon próbáljuk elfojtani, hogy ezenközben megtarthassuk önbecsülésünket. Új lényeg után eredünk, s miután minden filozófiának megvan a maga testrész-megfelelője, eljutunk az agyhoz, mint a legbonyolultabb érzékszervhez, a fejlődés csúcsához: és itt véget is ér. Az élet sokkal képtelenebb az elgondolhatónál, így bármiféle egyensúly csak redukcióval jöhet létre. A filozófia ezért nem vállalkozhat a világ megváltoztatására.
Talán vissza kellene térnünk a szelíd szemlélődéshez, de ehhez hiányzik a Birodalom. A fogyasztói nagy bumm után a szállingózó roncsok közt megindult a szakértői guberálás, a bölcsek kövét beledugták egy rögbilabdába, és versenyeket rendeznek, hogy kinek erősebb a harapása. Az ész pedig tíz emelet mélyen, egy légkondicionált bura alatt monológokat mond, és barkochbázik a felizgatott személyzettel.
Lassan megsüketülünk a pénzcsörgéstől. Nem hiszem, hogy a gazdaság (túltervezve vagy az öntökéletesítés tükörszobájában felejtve) árnyékát vethetné a puszta gondolatra. A végítélet harsonája nem az aranyborjú farka alól szólal majd meg. A felfelé kerekített önismeret versenysúlyára fogy a történelmi kaptatón, s jó, ha a bebocsátást jelentő kérdésre (kik vagytok?) igaz lesz a felelet. Mi vagyunk, Uram, a magyarok. (Este lett és reggel: a harmadik nap.)
*
Nincs titokzatosabb egy erdőnél, a vad növények városánál. A szétkígyózó ágak horzsolják az eget, úgy lógnak az esti fényen, mint kusza csillagszakáll. Árnyékok és állatok cikáznak a törzsek fugái közt. Medve királyok baljós vonulását gőzölgő őzek szegélyezik, farkas hercegek üvöltő tanácskozását jégszemű hollók vigyázzák. Az erdőben él a sárkány, a száműzött uralkodó, meg durva haramiák és számtalan csúf szerzet.
A tisztás közepén, kicsi kalibában lakik az őrült feltaláló. Számításokat végez, képleteket ró öreg fák hóna alá. Telerajzolt már minden lapulevelet, gyanta serked karcolt ábráiból. Esténként tűz lobban szemében, párnája alatt gyengéden megsimogatja az első fogaskereket. Nekidől az agyonvert sünök bőréből varrt hátvakarónak, s lustán ringatózva elképzeli: egy nap, ó, igen, micsoda nap lesz, felbőg kezében a motoros fűrész. (Este lett és reggel: a negyedik nap.)
*
Freud gyerekkorában gyakran látogatta a múzeumokat a lenge Évák és Vénuszok kedvéért, majd megpróbált otthon meztelen nőt formálni kenyérbélből. Felserdülvén habos szoknyák után kapdosott, labda- és karikajátékokban incselkedett, s névtelen szerelmes levelek százait dugdosta lányos házak perselyébe. Szőre serkedtén bálozott, csetelve-botolva bár. Évek múltak a nagy alkalomig. Ettől kezdve a tudománynak élt, de az ellenőrző ész és a tájékozódó szív alá odalopta az ágyékot. (Este lett és reggel: az ötödik nap.)
*
A tojás szimbóluma lehetne a tökéletességnek, ha eredendően gömb formáját nem torzítaná el a szülés erőlködése. Belsejében egyetlen sejt, egy marék élet-anyag. Ez a világmindenség keletkezésének és végtelenségének titka: a kifordított tojás. (Este lett és reggel: a hatodik nap.)