Jólétben született. Apjának, Gerlóczy Gábornak birtoka volt Tarnócapusztán. Apai ágról amúgy jeles ősökkel dicsekedhet, hiszen dédapja, Gerlóczy Károly Pest, Buda és Óbuda egyesítésének egyik fontos szereplője, a nagyváros első alpolgármestere. A rokonságban neves orvosokat, jogászokat is számon tart a család. Édesanyját korán, ötéves korában elveszítette, de nem szenvedett hiányt szeretetben. A Kausay és a Gerlóczy nagyszülők egyformán kényeztették. Nevelőnők vették körül Mariette-et, majd Budapesten a sas-hegyi Sionban, a Sacre Coeurben, végül Lausanne-ban tanulhatott. A derűs gyermek- és ifjúkornak a második világháború vetett véget.
Gerlóczy Gábor a 4-es huszárezredtől került Horthy Miklós környezetébe, majd a kormányzó első szárnysegédje lett. „A bálozások megkezdődtek, meséli Mariette-et, de édesapámnak az volt a véleménye, hogy amíg annyi magyar kint küzd a harctéren, addig mi ne bálozzunk. Így a legjobb barátnőmmel, Hunyady Henriettel a Margitszigetre jártunk, ahol a kéz- és lábamputált, vagyis csak a törzsükkel megmaradt katonákat ápoltuk.”
A család életében meghatározó fordulatot 1944. október 6. hozott, ekkor hurcolták el a nyilasok Gerlóczy Gábort Tarnócapusztáról. „Érkezett az értesítés, hogy meglátogathatom apámat a Royal szállóban, idézi a múltat Mariette. Volt egy kis Mercedesem, azzal mentem Pestre. Sok zöldséget, süteményt is vittem nagymamáméknak. Útközben Szabadbattyánnál megállítottak az SS-katonák. Zsidókat kísértek, akik éppen a nyers krumplit ették ki a földből. Kértem, engedjék meg, hogy adjak nekik egy kis süteményt. Végül nehezen felértem Pestre. A Royal szálló előtt állt Csatay Lajos honvédelmi miniszter felesége is. Egyszerre engedtek be bennünket. Mindketten egy-egy zsömlét vihettünk. A Csatay házaspár ott, a lépcsőházban a szemem láttára lett öngyilkos. A zsemléjükben ciánkáli volt.”
Gerlóczy Gábor december 3-án szökött meg a Margit körúti börtönből, de alig hogy visszatért Tarnócapusztára, rájuk törtek az oroszok. A tábornokot magukkal vitték, a családot a pincében tartották fogva. Pár nap múlva az orosz tiszti postán érkező levél arról értesítette őket, hogy Gerlóczy Gábort Bethlen Istvánnal együtt Moszkvába viszik. A családtagok dönthettek, követik az apát, vagy maradnak a frontvonallá vált birtokon. A távozást választották. Így került végül Mariette is Pécsre, ahol együtt raboskodott az egykori miniszterelnökkel.
A megindult német ellentámadás elől az oroszok 1945 januárjában az értékes foglyokat továbbvitték, előbb Soltszentimrére, ahol három napig egy istálló volt a csoport szálláshelye, majd Kiskőrösre, ahol a „társaság védelmében” az egész utcát lezárták. A védőőrizetben, ahogyan ezt a helyzetet hivatalosan nevezték, több jeles magyar politikus és részesülhetett. A kiskőrösi Rákóczi utca lakója volt többek között Apponyi Károly volt felsőházi elnök, Mocsári Dániel volt földművelésügyi miniszter, Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok, Lakatos Géza egykori miniszterelnök, Máriássy Zoltán vatikáni követ, valamint két erdélyi birtokos, a Temesváry fivérek. Egyikőjük, János lett később Gerlóczy Mariette társa az életben. Bethlen Istvánt és Gerlóczy Gábort 1945. február 24-én vitték el az oroszok. Közülük csak a tábornok tért vissza négy nap múlva. Bethlent többé nem látták.
Néhány nappal később, március 7-én egy orosz tábornok összehívta a rabokat, közölte velük, hogy a védőőrizet csak tévedés volt, mehetnek, amerre látnak. De hová mehettek? „Tarnóca hétszer cserélt gazdát – mondja Mariette –, budai otthonunk a Várban romokban állt. Apám nem akart Nyugatra menni, meggyőződése volt, hogy itt élnünk és halnunk kell. Apámék Pestre mentek rokonokhoz, a Temesváry testvérek pedig haza Uzonba. Akkor én már tudtam, hogy a felesége leszek Jánosnak, nagyon megszerettük egymást, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsnokának aláírásával, orosz engedéllyel utána utaztam. Csendesen és szerényen esküdtünk meg 1946. június 31-én. Márton Áron esketett bennünket. Nászútra Hatodra mentünk, hosszú hónapokon keresztül voltunk fenn a havasokban. Igen boldog időszak volt. De nagyon szerettem Uzont is, az apósomékat úgyszintén. Apósom a müncheni képzőművészeti egyetemet végezte, gyönyörű szobrokat, festményeket készített. Nem maradt belőle egy sem.”
A család újabb kálváriája 1949. március 2-án kezdődött. Fegyveresek törtek rájuk, teherautóra tették őket, és Sepsiszentgyörgyre szállították. Mariette gyermeket várt, de nem engedték meg, hogy Uzonban maradjon, pedig a szülés megindult. Nem engedtek hozzá orvost sem. A rendőrség alagsorába vitték őket, ahol már hatvan-hetven háromszéki magyar birtokos volt fogságban. A pincében leállt a szülési folyamat, a fiatalasszony vérmérgezést kapott. Kórházba került, ahol élő kisfiút szült. Két percet még sírt a csecsemő, azután meghalt. Az anyja nem is láthatta. Valahol a sepsiszentgyörgyi temetőben nyugszik.
A kórház után egy fáskamrát utaltak ki számukra lakásnak, a román nyelvű határozatot Mariette máig őrzi. Nem volt szabad elhagyniuk a várost, naponta jelentkezniük kellett az állambiztonságnál. Legelőn dolgoztak, farönköket ástak ki. A deportálásnak hivatalos indoka nem volt, csupán a helyi újságban olvashattak egy gyűlölködő írást arról, hogy a székely birtokosok tönkretették az állatállományt, szabotálják a termelést. A valóság az volt, hogy a székelység ellenállt az erőszakos mezőgazdasági kollektivizálásnak, és a hatóságok úgy vélték, a birtokosok uszítják őket.
Félévi rabmunka és fáskamrai lét után, 1950. szeptember 22-én ismét rátörték az ajtót a Temesváry családra. Elhurcolták őket Brassóba, ahol vagy nyolcvan társukkal, közöttük gyermekekkel marhavagonba rakták, és irány a Regát. Így kezdődött az öt és fél évig tartó dobrudzsai rémálom.
„Egy hatalmas pusztán óriási fabarakkba tereltek bennünket, amelyben priccsek voltak. Mindenkinek harmincöt centis fekvőhely jutott. A férfiak raktak kemencét, abban kukoricakóróval, napraforgóval tüzeltünk. A szél ki-be járt a deszkák között. Télen harmincfokos hideg, nyáron negyvenfokos hőség volt. Ez volt Dobrudzsa. A Duna vizét ittuk, azzal főztünk, abban fürödtünk. Dolgoztunk a rizsföldön, piócák tucatjai tapadtak ránk, gyapotot szedtünk és tisztítottunk, dolgoztunk a zöldségföldön, a szárnyasfarmon, a sertéstenyészetben. Én a tyúkfarmon voltam, naponta hatvan vödör vizet kellett felhordanom a Dunáról. A férjem pumpával nyomta fel a vizet a disznóknak. Orvost, gyógyszert, postát nem láttunk. A férjem itt kapott szívizomgyulladást, amelyet nem tudott kiheverni. Sokan meghaltak. Volt, aki öngyilkos lett, másokat a betegség vitt el. Ott vannak elföldelve a dobrudzsai pusztában. Mi sem tudtuk, hogy hol vagyunk, rólunk sem tudtak semmit. Sok idő után sikerült életjelt adni magunkról. A terményeket elszállító matrózok juttatták el az üzenetet titokban a szeretteinkhez.”
Gerlóczy Mariette úgy véli, a sok szenvedést ez a generáció azért tudta túlélni, mert jellemben és hitben erős volt. Óriási összetartásban élt a dobrudzsai pusztaságban összezárt nyolcvan ember is, soha nem volt közöttük különbség. A nehéz napok után esténként beszélgettek, tanították a gyermekeket, naplót vezettek az eseményekről. Közben éveken keresztül mit sem tudtak a világról. A hűséges uzoniaknak, akik hálásak voltak a Temesváry családnak a jóságáért, 1954–55 táján sikerült kinyomozniuk, hol vannak Mariette-ék rabságban. Akkor már csomag is érkezett a szülőföldről.
A dobrudzsai lágerélet 1955. december 8-án ért véget. A házaspár Kolozsvárra került, egy uzoni orvos lánya adott nekik szállást. Ajtó és ablak nélküli földes szobában éltek. Temesváry János targoncás lett a cipőgyárban, Mariette takarítónő egy gyógyszertárban. A gyógyszertári központ igazgatója felismerte azt az egykori fiatal lányt, aki süteményt adott neki a szabadbattyáni krumpliföldön.
A Temesváry házaspár 1960. május végén megkapta az engedélyt, hogy Magyarországra települhessen, hisz Mariette végig megtartotta magyar állampolgárságát. Az öröm azonban csak néhány napig tartott. Temesváry János június 5-én összeesett az utcán és meghalt. Harmincöt éves volt, a szíve vitte el. A hazatelepülési engedély a temetés utáni napon járt le. Mariette hiába kérvényezett a hosszabbításért. Csak tizenhét évvel később, 1976-ban költözhetett át Magyarországra. Itt is dolgoznia kellett, még a nyugdíj mellett is. Amikor lehetősége lett rá, férjét az uzoni családi kriptába helyezte végső nyugalomra, a kriptát a falunak ajándékozta ravatalozónak.
Ma egyedül él Budapesten, de nem magányosan. A valamikori hatos társbérletben már egyedül lakik, a többiek közül ki meghalt, ki elköltözött. A régi barátok közül is elmentek már, de ott vannak az unokáik, a gyerekeik, akiknek a képét a falán őrzi. Ha elmegy a lakásból, ha hazaér, köszön nekik. Arra kér, feltétlenül írjam meg, hogy hétköznapjait megfényesítik Fekete Istvánné unokái és Bilibók Szabolcs kisfia, Bence, a Mester fiúk. Temesváry Jánosné Gerlóczy Mariette ma velük és miattuk derűlátó.
autópiac
Ezek a legnépszerűbb keveset futott használtautók
