Régi-új román kódrendszer

Ismét hírértéke van a magyar–román csúcstalálkozónak. Akárcsak 1996 előtt. Valamivel kevesebb mint öt év telt el azóta, hogy az 1989-es forradalmi eseményeket követő harmadik szabad romániai választások eredményeként elvesztette hatalmi pozícióját a Ion Iliescu nevével fémjelzett politikai vezetés, s helyére egy jobbközép irányvonalú koalíció lépett. Akkor sokan azt mondták, az igazi román rendszerváltozás csak most kezdődik. Négy évvel később, egy hűvös őszi estén kiderült, Romániában az idő kereke visszaforgatható. A választópolgárok nagy többsége az 1996-ban politikai hullának nyilvánított Ion Iliescut tartotta a legalkalmasabbnak az államfői pozícióra. Kezdődhet minden elölről? – tették fel sokan a kérdést a hatalomváltás után. Aligha, válaszolták az optimistábbak, s hogy nekik lett-e igazuk, még nem derült ki egyértelműen. A magyar–román államközi kapcsolatok mindenesetre némi hasonlóságot mutatnak az 1996-os romániai választások előtti kétoldalú viszonyrendszerrel.

Tizenegy év alatt kiderült, Budapest és Bukarest viszonya nem a magyarországi, hanem a romániai választások függvényében alakul. 1996-ig, tehát Iliescuék leváltásáig két beszélőviszonyban lévő, de egymás irányában bizalmatlan fél kapcsolatáról szólt a történet. Ennek a kapcsolatnak voltak mélypontjai, mint például a marosvásárhelyi fekete márciust követő időszak, és voltak dicstelen csúcspontjai, mint például a magyar–román alapszerződés temesvári aláírása, hetekkel az akkor már mindenki által nyilvánvalónak tartott romániai hatalomváltás előtt. Bizonyos érdekérvényesítő taktikákon túl azonban a két ország között partneri, bizalmi viszonyról egyetlen pillanatig sem lehetett beszélni. 1996-ban gyökeresen megváltozott a helyzet. Olyan kormánykoalíció került hatalomra Bukarestben, amely radikálisan szakítani kívánt a kommunista múlttal, s elsődleges nemzeti célként tűzte zászlajára az euroatlanti integrációt. E cél megvalósításában pedig partnerként, szövetségesként tekintett Magyarországra. Érthető módon pozitív visszajelzések érkeztek Bukarestbe nemcsak Budapest, de egész Európa irányából. Hosszas elemzést igényelne annak kifejtése, hogy ez a sokat ígérő – a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) is magában foglaló – koalíció miért bukott bele végül annyira csúfosan a kormányzásba. A magyar–román kapcsolatok szempontjából azonban minőségi változást hozott a Demokratikus Konvenció köré tömörült koalíció, amely nemcsak felismerte, de nyíltan fel is vállalta a „Bukarest útja Európába Budapesten keresztül vezet” szimbolikus megfogalmazással jelölt irányvonalat. S bár román belpolitikai hasznok reményében 1996 és 2000 között is voltak magyarellenes hangulatkeltések, a bukaresti hivatalos retorikából eltűnt a Magyarország ellenségképként való lebegtetése.

Tavaly ősszel fölényes választási győzelemmel tért vissza a hatalomba Iliescu és csapata. A Szociális Demokrácia Romániai Pártja alig néhány hónappal a hatalomra jutást követően nevet cserélt, s immár Szociáldemokrata Párt (PSD) néven igyekszik az európai baloldalt tömörítő Szocialista Internacionáléba, egyelőre sikertelenül. Az internacionálé egyelőre nem tartja a román kormánypártot elég demokratikusnak ahhoz, hogy tagjává fogadja. A döntésen aligha kell csodálkozni, hiszen az önmagát megújultnak deklaráló PSD még a vezetőség személyi összetételében sem változott túl sokat 1996-hoz képest. A párt tekintélyes szenátorának számít például az az Adrian Paunescu, akit Ceausescu udvari költőjeként tartanak számon és aki ma is útszéli, szélsőséges hangnemben szidja Magyarországot, illetve az erdélyi magyar közösséget. Ion Iliescu államfő – aki ugyan jelenlegi hivatalánál fogva már nem tagja a kormánypártnak – a román sajtó túlnyomó része szerint személyesen felelős többek között a véres bukaresti bányászjárásokért, de 1990 fekete márciusának krónikásai úgy vélik, a marosvásárhelyi eseményekért is felelősség terheli. Ennek a régi-új bukaresti vezetésnek a Budapesthez fűződő viszonyát már egészen más kódrendszer irányítja, mint az előző hatalomét.

A PSD-nek nem sikerült abszolút többséget szereznie a bukaresti törvényhozásban, s így mindenképpen más pártok támogatásától is függött a Nastase-kabinet stabilitása. Miután a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt elutasította az együttműködést az Adrian Nastase által vezetett formációval, a Nagy-Románia Párttal való kollaborálás pedig véglegesen lezárta volna Bukarest integrációs törekvéseit, a PSD az RMDSZ-szel kezdett együttműködési tárgyalásokat. A magyar érdekvédelmi szervezet elfogadta a felkérést. A protokollum szerint az RMDSZ egy éven keresztül kívülről támogatja a kabinetet, ha az nem ad okot az egyezség felmondására. A megegyezést követően a román kormánypárt zökkenőmentesen szavazta meg a magyar közösségnek kiemelten fontos közigazgatási törvényt, amely garantálja az anyanyelvhasználatot a helyi hivatalokban. Aránylag könnyen ment az erdélyi magánegyetem ideiglenes akkreditálása is.

Az RMDSZ igényeinek teljesítése mellett – amelyek nélkül nem részesülne megfelelő mértékű parlamenti támogatásban – a PSD-nek találnia kellett egy olyan ürügyet, amely a kétkedő választók körében megerősíthette: szó sincs magyarbarátságról, magyaroknak tett „engedményekről”, azaz arról, amit az előző bukaresti koalíció tett. Ez az ürügy a magyar kedvezménytörvény lett. Kihasználva a román közvélemény tájékozatlanságát a témában, a Nastase-kabinet a státustörvényhez való harcias hozzáállásával határozta meg Magyarország-politikáját. Jól értesültek azt is tudni vélik, hogy miután Bukarest előtt nyilvánvalóvá vált a NATO-csatlakozásról való újabb lemaradás, az offenzíva kizárólag Budapest lejáratására indult. A státustörvény elleni támadás a média hathatós segítségével rövid idő alatt nemzeti üggyé vált Romániában, amihez igazodniuk kellett az amúgy igen jelentéktelen politikai erőt képviselő ellenzéki pártoknak is – természetesen az RMDSZ-t leszámítva. Hogy mennyire a belpolitikai elvárásoknak szólnak a támadások, azt jól igazolják egyes politikusok magánvéleményei. Adrian Severin, a PSD politikusa a tusnádfürdői szabadegyetemen azon véleményének adott hangot, hogy Magyarországnak és Romániának nem a nyilvánosság előtt kellene folytatnia a kedvezménytörvény körüli vitát. A liberális párti Dinu Zamfirescu szerint Budapest konzultált Bukaresttel a státustörvény elfogadását megelőzően, így a román fél a félrevezetés eszközét alkalmazta, azt állítva, hogy elmaradt a konzultáció, elvonva ezzel a romániai társadalom figyelmét a gazdasági nehézségekről.

A régi-új diplomáciai kódrendszert alkalmazva, Bukarest elsősorban a belpolitikai érdekekhez igazítja Magyarország-politikáját, s nem tekinti természetes partnernek Budapestet. Ennek megfelelően épülnek fel a román külpolitika érvei, amelyekre bármilyen magyarázat, reagálás vagy érvelés üres szólamnak bizonyul. A sok tekintetben nagyvonalúnak nevezhető marosvásárhelyi ötpontos magyar javaslatcsomag éppen a román fél fentebb vázolt belpolitikai érdekeit szolgáló „süketek párbeszédének” elkerülését szolgálja.