A város fôterérôl, a place de l’Horloge-ról nyíló kis utcában a Jean Vilar-alapítványnak otthont adó palota faláról az avignoni színházi fesztivál alapítója, a harminc éve elhunyt Jean Vilar mosolyog hatalmasra nagyított képen a lenn hömpölygô tömegre. Rá emlékeztet itt minden. Elégedett volna, hiszen elszántan hirdette: „Elsô a közönség, a többi mindig csak utána jön.” Hitt abban, hogy ledönthetôk a nézôk és a klasszikus, illetve a kortárs dráma közé mesterségesen emelt korlátok. De nem hitt a nézôt lebecsülő, kommersz színházban. Igazi, igényes népszínházat akart, ezt próbálta megvalósítani a Théâtre national populaire élén is, ahova épp ötven éve, 1951-ben nevezték ki. A népünnepély hangulatú avignoni fesztivál, amelyet „kísérleti laboratóriumnak”, „színházi alkotóműhelynek” szánt, évrôl évre ôt igazolja – akkor is, ha a felmérések arról szólnak, hogy a franciaországi lakosság többsége nem jár színházba.
Vilar közösségi színházról, e „szükségszerű utópiáról” álmodott, azért alapította meg a fesztivált, hogy kimozdítsa a színházat „hivatalos” tereibôl, szokatlan helyszínekre vigye, amelyeket az előadások részévé tesz. Avignonban a mindennapi élet helyszínei szolgálnak a színdarabok keretéül. Utcák, terek, iskolák, műemlék templomok, kápolnák, hajdani kolostorok, még a pápák palotája is. Pedig az alapító színész-rendezô hallani sem akart arról, hogy ott is elôadásokat tartsanak. Túlságosan nagynak, súlyosnak, történelemmel telítettnek érezte az épületet, de végül megadta magát. Három hónap múlva II. Richardként lépett a palota díszudvarára, amely azóta is a fesztivál jelképe. Napközben elrémül a járókelő, ha megpillantja a technikához szükséges monstrumokat: lámpákat, kábeleket. De amikor este elkezdôdik az elôadás, és a palota a sok száz éves falakra vetülô sejtelmes fényben ragyog, aligha tudja kivonni magát a hely varázsa alól.
Háziasszonyomtól, a magánnyelviskolát vezetô Nicole-tól és barátaitól kapok naprakész híreket az „Off”-ban látható produkciókról. Az „Off” jegyirodája elôkelô helyen található, a Pápák Palotájával szemközt, a Messiaenrôl elnevezett konzervatóriumban. Kínálata az idén már áttekinthetetlen. Csak a szájhagyomány útján terjedô hírek segítenek a tájékozódásban. Az „In”-t igazgató Bernard Faivre d’Arcier hangsúlyozza, hogy a hatvanas évek vége óta létező „Off” nem az „In” elôszobája, de elôfordul, hogy az ott sikert aratott társulat, rendezô késôbb az „In”-ben lép fel. Tapasztalatai szerint az „Off”-ban meghirdetett előadások tíz százaléka mondható színvonalasnak. A két fesztivált olykor megpróbálja egymás ellen kijátszani a sajtó, szerencsére sikertelenül. Az „Off” igazgatója, Alain Leonard döbbenten néz rám, amikor azt kérdezem, gondoltak-e arra, hogy bevezessék az elôválogatást. Nem szabad korlátozni az Avignonba igyekvô társulatokat – bizonygatja. Jöjjön mindenki, aki finanszírozni tudja produkcióját és saját ellátását. Itt van ilyenkor a világ összes színházi szakembere. Soha nem lehet tudni. Hátha. Az „Off” egyesület nem tesz mást, mint felveszi a jelentkezôket a programfüzetbe.
A franciát idegen nyelvként tanító Nicole-nál teljes a nemzetköziség. Egy kínai diáklány fényképet lobogtat büszkén egyik reggel: az irodalmi Nobel-díjas Kao Hszing-csien mosolyog mellette. A lány azon töri a fejét, hova rejtse a fotót hazamenet. Az 1986 óta Franciaországban élô író ma is persona non grata Kínában. „A festészet ott kezdôdik, ahol szavakkal már nem tudunk kifejezni valamit. Elkezdjük festeni, a képet fölakasztjuk a falra, nézegetjük. És amikor úgy érezzük, elkészült, címet adunk neki” – olvashatjuk Kao vallomását a Pápák Palotájában megrendezett első retrospektív kiállításán. A hófehér rizspapíron fekete tussal rajzolt finom vonalú képek sorakoznak. A festô-írónak három drámáját is játsszák Avignonban, a vele meghirdetett találkozón zsúfolásig megtelik az Hôtel Saint-Louis udvara. Kao soha nem fogadta el az abszurd színház meghatározást, mert megtapasztalta, hogy maga a valóság abszurd. Arról beszél, hogy számára a színházban az egyén a legfontosabb. A színház lényege – mondja – az azonnali, közvetlen kapcsolatteremtés a közönséggel.
Avignon jelszava ma is ablaknyitás, csere, sokféleség. Bernard Faivre d’Arcier, aki tizennégy éve igazgatja a fesztivált, s egyben a MAGYart dinamikus, remek szervező francia biztosa is, színes palettát kínál. Helyet ad nagy klasszikus produkciókkal elôálló és kísérletezô kedvű, zavarba ejtô alkotóknak egyaránt. Nem bánja, ha az elôadások fölbolygatják a kedélyeket, vitákat provokálnak. Mérkôzzenek meg az eltérô vélemények. Az európai színházat erôsítendô pártolta az idén befejezôdô, hároméves Theorem programot, amelyben kelet- és nyugat-európai színházak dolgozhattak együtt. A nyugat-európai közönség ennek köszönhetôen ismerte meg Schilling Árpádot (Krétakör) és Hudi Lászlót (Mozgó Ház). Ennek a programnak a keretében állították színre Moszkvában, majd mutatták be Avignonban az angol Declan Donnelan rendezésében Puskin több korszakban betiltott darabját, a Borisz Godunovot, amely az idei fesztivál egyik legnagyobb sikere volt. (Ôsszel a Párizs melletti Sceaux-ban láthatja majd a közönség.)
Az „In” programja az idén is a Pápák Palotájának díszudvarán kezdôdött – klasszikus darabbal. Didier Bezace vitte színre Molière Nôk iskolája című vígjátékát. Arnolf szerepét a franciák egyik kedvence, Pierre Arditi játszotta. Rögtön utána egy kortárs szerzô, a flamand képzôművész-filmes-író-színész-rendezô Jan Fabre „középkori meséjét” (Je suis sang) láthatta a közönség a vérrôl – persze csak akkor, ha jó elôre megrendelte a jegyét, enélkül a leghalványabb reménye sem lehetett arra, hogy bejut. A premiert izgatott várakozás elôzte meg, és csalódás követte. A darabot a fesztivál megrendelésére, a díszudvarra írta a szerzô (aki néhány éve a Trafóban mutatkozott be Magyarországon), a misztikus Hildegarde von Bingen latin szövegének felhasználásával. (Fabre nyúlfejű, kar nélküli, páncélos flamand vitéze volt az idei fesztivál emblémája.) A zavaros szövegű, de hihetetlen iramban végigtáncolt, itt-ott szétesô elôadás legjobban sikerült képeiben olykor Hieronymus Bosch világa elevenedett meg a reflektorokkal vérbe borított középkori falak között. Rengeteg decibellel szólt a kemény rock, de kárpótlásul felhangzottak John Lennon és Boris Vian dalai is. Az amerikai táncművészet kiválósága, Bill T. Jones az Újvilág gyarmatosítottjairól szóló, You walk? című balettjét hozta el. A táncosok közt ott volt Misia, a portugál énekesnô, aki fadót énekelt. Erre az afrobrazil eredetű, kiátkozott zenére koreografálta táncai egy részét Bill T. Jones, ôket kísérte Misia, aki az egyik elôadás után éjszaka még másfél órát énekelt külön is. Ugyanitt kapott fellépési lehetôséget a hegedűs Lajkó Félix, akinek virtuozitásáról elismerôen írtak a lapok. Szólistaként azonban ezúttal csalódást keltett – hallhattuk többektôl –, és még meg is várakoztatta a közönséget.
Szép elôadásban láttuk a fiatalon elhunyt Bernard-Marie Koltès négyszereplôs, Afrikában játszódó, a francia telepesek és a helyiek diszharmonikus együttélésérôl szóló darabját (Combat de nègre et de chiens). A városi színházban mutatták be éppúgy, mint Cocteau Az Eiffel-torony szerelmesei című, egyöntetű lelkesedéssel fogadott darabját. Ezt az utóbbit a francia színház fenegyereke, Vincent Colin rendezte, afrikai és Réunion szigeti szereplôket állítva a színpadra. Volt újabb Jarry- (Übü, rendezte Bernard Sobel), Büchner- (Danton halála, Thomas Ostermeier), Genet-bemutató (Balkon, Jean Boillot). Racine csodálatos szövege, a Berenice, az elválás tragédiája két társulat elôadásában is életre kelt. Az egyik, Frédéric Fisbach rendezô és Bernardo Montet koreográfus közös alkotása tánc és színház izgalmas elegyét hozta. A másikat Lambert Wilson rendezte a romosan is gyönyörű karmelita kolostorban, a mába átültetve, abszolút szöveghűen. Berenice szerepét a tíz éve Párizsban élô, de franciául most elôször játszó angol Kristin Scott Thomas játszotta. Sajnos görcsösen vigyázott arra, hogy visszaszorítsa enyhe akcentusát, s közben megfeledkezett a Berenice-t fűtô szenvedélyrôl. Megszólalt Shakespeare lengyelül (Hamlet, Krzysztof Warlikowski) és franciául (Macbeth, Sylvain Maurice), sôt dalban is. A tavalyi fesztiválon Csehov-trilógiájával (Ivanov, Sirály, Három nôvér) feltűnést keltett Eric Lacascade Shakespeare-szonettjeit adatta elô franciául kedvenc színésznôjével, Norah Krieffel. Meghívta Faivre d’Arcier a litván Oskaras Korsunovast, aki 1990-ben, alighogy országa függetlenné vált, Oroszországban betiltott szerzôkkel ismertette meg nemzeti színházuk közönségét, és a kortárs orosz drámával foglalkozó Lisa Wurmsert. Az Antoine Vitez által 1987-ben megrendezett Claudel-darab, a Selyemcipô hajnalig tartó, legendás elôadásának egyik szereplôje, Serge Maggiani Proust Az eltűnt idô nyomában című regényfolyamának elsô kötetébôl választott ki egy részt, és a maga összeszerkesztette részleteket adta elô monológként. Meghívást kapott a fesztiválra a látványos cirkusz-színházat művelô Tribu iOta, amelynek fiatal tagjai a fôiskola egyik végzôs osztályából kerültek ki. Együtt akartak maradni, és ma már tudjuk, hogy érdemes volt. A Rhône túlsó partján, Villeneuve-lès-Avignonban léptek fel, ott, ahova ma már nem ér át a híres-nevezetes avignoni híd, amelyet egy népszerű dal tett világhírűvé. A híd egy részét valamikor elvitte az ár. A mostani polgármester javasolta, hogy építsék újjá, de az avignoniak föllázadtak, mondván, maradjon úgy, ahogy réges-rég áll, ilyennek szokták meg.
Impozáns helyszínül szolgált az Avignonhoz nem tartozó, de a fesztivál idején vele „cinkosságban” élô Villeneuve-lès-Avignonban a Szent András-erôd és a Chartreuse, ez a különleges hangulatú épületkomplexum, amelyet VI. Ince pápa alapított 1356-ban, és Prosper Mérimée mentett meg az enyészettôl 1835-ben, amikor műemlék-felügyelôként dolgozott. Ma az egész állami tulajdon, kulturális találkozóhely. A hajdani szerzetesek celláit ösztöndíjas drámaírók, kutatók lakják. Templomában és egyik kolostorában működik a Centre Acanthes nevű zenei központ. Itt muzsikált együtt a világ minden tájáról érkezô négynemzedéknyi zenész, és dolgozott a meghívott rezidens zeneszerzô-karmesterrel, Eötvös Péterrel.
Az avignoni MAGYart programja a fesztiválhoz híven sokszínű és sikeres volt. Eötvös Péter rengeteg munkát követelô mesterkurzusait nagyon élvezték a résztvevôk, koncertjeikre minden jegy elkelt éppúgy, mint a Krétakör és a Mozgó Ház előadásaira. Szívesen fogadta a publikum a Besh o droM együttest és a Dresch Quartette-et. Tasnádi István „ôrült tévéshow-ja” a médiáról mint manipulátorhatalomról, a Nexxt (Schilling Árpád rendezése) megosztotta ugyan a közönséget és a kritikusokat („negatív fogadtatásról” nem e sorok írója számolt be), de a nézôk többségének döbbenete épp azt jelezte, hogy erôsen hatott rájuk az elôadás. Egy svéd koreográfus a ritmusát és a színészek mozgáskultúráját dicsérte. Egy francia házaspár szerint szélesebb közönséget is megérdemelne ez a riasztó valósággal szembesítő darab.
A fesztivál gazdag táncprogramjából kiemelkedett a régen Franciaországban élô Josef Nadj, azaz Nagy József A rejtôzködés kora című kettőse, amelynek rövidebb változatát két éve láthatta a hazai közönség a Trafóban. Amit Nagy József és partnere, Cécile Thiéblemont mimikában, táncban saját életérôl, sôt a volt Jugoszláviáról is elmond, az szavakkal nehezen mondható el. Egy férfi és egy nô kerülgeti, vonzza és taszítja, öleli egymást egy kápolna szűk terében. Groteszk és szeretni való emberpár. Tökéletesen uralják a testüket, de táncuk lényege soha nem a technika, hanem az, ami a lélekbôl jön. Felkavaró, felemelô negyven perccel ajándékozták meg a közönséget.
Németország
Döbbenet: Putyin megduplázná Oroszország nukleáris kapacitását
