Tisztelt Szerkesztőség!

Esterházy János személye és a lengyel sajtó
A Magyar Nemzet 2001. július 28-i száma ismerteti a lengyel Gazeta Wyborcza Esterházy Jánossal kapcsolatos két írását. Az objektív megközelítéssel íródott és rokonszenves hangú T. Olszanski-tanulmánnyal szemben A. Kaczorowski cikkét több pontban is sértőnek találom.
Az Esterházy-ellenes cikkek szerzőinek fixa ideája, hogy a masaryki Csehszlovákiát olyan mintaországként állítják be, amely – mint Kaczorowski is írja – „még a mai Magyarország és Lengyelország számára is elérhetetlen példaképül szolgál”. A valóság ezzel szemben az, hogy ez az ország sosem tudott (s valójában nem is akart) igazi hazájává válni a benne lakó kisebbségeknek. Ezt az igazságot nemcsak az érintett kisebbségek képviselői mondták ki, hanem mértékadó cseh történészek és politikai elemzők is elismerték (Kaplan, Dolezal stb.). Ez sajnos azzal együtt is igaz, hogy a Csehszlovákia által biztosított jogi lehetőségek jóval meghaladták a más közép-európai országok által a saját kisebbségeik részére biztosított jogokat. A párizsi békekonferencián nagyhatalmi tollvonással megváltozott határok közé került kisebbségek nem többletjogokért harcoltak tehát, hanem azon természetes jogaikért, amelyeket 1. a saint-germaini szerződés biztosított számukra; 2. amelyek ott szerepeltek az új Csehszlovákia alkotmányában; 3. amelyek betartására (kisebbségek önrendelkezése, Kárpátalja és Szlovákia autonómiája) az új ország vezetői maguk is ünnepélyes ígéretet tettek. A kisebbségek tehát nem valamilyen intoleráns agresszivitással harcoltak jogaikért, hanem a genfi székhelyű Népszövetség adta jogi keretek és lehetőségek között úgy, hogy közben egyetlen alkalommal sem lépték át a tiszta alkotmányosság határait. A csehszlovákiai magyarok, németek, lengyelek, sőt a jogaikban korlátozott szlovákok panaszai is húsz éven keresztül (és nem Hitler hatalomra jutása után!) szinte szóról szóra ugyanazok voltak. Jogaikat türelmesen és békés eszközökkel kívánták elérni. Az ország vezetőinek (és a létrehozó nyugati nagyhatalmak) rövidlátását bizonyítja, hogy e panaszok orvoslásához érdemben csak akkor kezdtek, amikor az agresszív náci politika egyértelművé tette a dolgok további kimenetelét.
Esterházy kapcsán rendre felmerül az a vád is, hogy Magyarország „Hitler kezére játszott Csehszlovákia szétverésével”. Nos, azonkívül, hogy Horthy többször is elutasította Hitler ajánlatát a szlovákiai területek fegyveres visszafoglalására, e hazug vádat cáfolja az a tény is, hogy a „fasisztának” bélyegzett Horthy csak tanúként, nem pedig (Tisóval ellentétben) vádlottként lett Nürnbergbe megidézve. Horthy ellen, ugyanúgy mint Esterházy ellen az 1945 után hatalomra kerülő cseh és szlovák politikusok semmiféle terhelő bizonyítékot nem tudtak felmutatni, amely alapján akár az egyik, akár a másik a nürnbergi vádlottak padjára vagy a háborús bűnösök nemzetközi listájára került volna.
Vae victis! A győzők Münchenért bocsánatot kértek, de Potsdamért nem. Ez utóbbiért ki és mikor fogja megkövetni az ártatlan lakosság tömegeit? Egy bűnöző politika tetteit nem lehet újabb embertelenségekkel „visszafizetni”. A nácik bűneit a szudétanémetek elűzésével nem lehet jóvátenni. Ami 1945 után a szudétanémeteket a kollektív bűnösség kapcsán sújtotta (a bestiális kínzásokat és az ellenük állami engedéllyel elkövetett gaztetteket oldalakon keresztül lehetne sorolni), ugyanilyen etnikai tisztogatás várt a kollektív bűnössé nyilvánított magyarokra is, s nem a „demokratikus” Csehszlovákia vezetőinek, hanem az angol– amerikai vétónak köszönhető, hogy a szlovákiai magyarok elkerülték a halálmenetek és tömegvérengzések sorsát. S osztályrészük „csak” a kitelepítés, a deportálás és a vagyonelkobzás lett. Mindez a benesi dekrétumok jogilag lefektetett útmutatása szerint történt. Vajon bekerülhetnek-e az ilyen, emberiségellenes bűnöket elkövető rendszerek örökösei – akik még csak hallani sem akarnak bocsánatkérésről, beismerésről, jóvátételről – az Európai Unió tagjai közé?
Akik Esterházyt gyalázzák, és őt olyan álmodozó idealistának tartják, aki saját téves elképzelései áldozata lett, megfeledkeznek arról, hogy a jövő Európáját nem lehet csak gazdasági érdekekre épülő egységként értelmezni. Esterházy János élete és tragédiája figyelmeztet minket arra, hogy morális alapok nélkül ismételten rossz utakra tévedünk. Olyanokra, ahol a hős és az áruló fogalmát ki-ki tetszése szerint, a saját érdekeinek megfelelően értelmezheti és cserélheti fel egymással, ahogy ezt sajnálatos módon a Gazeta Wyborcza cikkírója is tette. Esterházy Malfatti Alice, Róma

A gép és az ember kitartásának példája
Július 12-én, a Magyar Nemzet nagy lehetőséget hagyott ki, amikor egy pár soros hírben számolt be a hetvenéves magyar óceánrepülést bemutató kiállításról, és – olvasói épülését szolgálva – nem elvenítette fel a húszas-harmincas évek fordulójának magyar eseményeit.
Az egyik magyar óceánrepülő, Endresz György nevét éppen hogy megemlítik, de arról, hogy a társával, Magyar Sándorral megtett 1931. július 16-án kezdődő 5170 kilométeres útjuk – amit 25 óra 40 perc alatt repültek le – a bravúron túlmenően egyéb, történetesen hazafias célokat is szolgált, már nem esett szó. Pedig nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy látva az amerikai Charles Lindbergh 1927-es óceánrepülésének hallatlan sikerét, s meglovagolva a lord Rothermere ugyanazon évben, a Daily Mailben, „Justice for Hungary” néven megjelent, a trianoni határok revízióját követelő cikkével elindított azonos nevű mozgalmat, a Kanadában élő magyarok összeadtak annyi pénzt, amennyiből az amerikai Lockheed cég, az előbb említett Charles Linbergh szakmai irányítása mellett legyártotta azt a „Justice for Hungary” névre keresztelt repülőgépet, amelyen a két bátor magyar pilóta leszállás nélkül az amerikai Harbour Grace-től Bicskéig repült. Teljesítményükkel, amely nem csak a gép és ember kitartásának szép példája volt, még nagyobb publicitást adtak a trianoni határok megváltoztatására indított mozgalomnak, sőt elnyerték lord Rothermere és a Daily Mail tízezer dolláros díját.
Sajnos Endresz György nem sokáig örülhetett a sikernek és a díjnak, mert a következő évben, Bitai Gyula navigátorral az óceánrepülők római kongresszusára repülve, 1932. május 21-én, az olaszországi Littoriában, alig kétszáz méterre a tervezett leszállás helyétől lezuhant, és társával bennégett a roncsokban. Halálával azonban a „Justice for Hungary”, azaz az „Igazságot Magyarországnak” mozgalom nem szakadt meg, mert a lelkes és a magyarokat kedvelő olaszok egy ugyanolyan névre, csak olaszul „Giustitia per l’Ungheria” névre keresztelt repülőgépet ajándékoztak Magyarországnak. Dobai Miklós, Budapest

A magyar
kárpitművészet
könyve
Könyvesház rovatukban (Magyar Nemzet augusztus 4-i Magazin melléklet) olvasható A gobelin újjászületése című könyvrecenzió, amely sajnálatosan néhány tévedést tartalmaz.
Már megalakulásunk időszakában felvetettük egy átfogó, reprezentatív, hiánypótló kiadvány létrehozásának, megjelentetésének szükségességét a teljes magyar kárpitművészetről, mint hazánkban még mindig kevéssé ismert műfajról.
Az egyesület szándékának megfelelően tehát, 1999 óta folyamatban van a Magyar Kárpitművészet című reprezentatív könyv anyagának összegyűjtése, összeállítása. Felkérésünkre László Emőke művészetörténész, aki szaktudása révén hosszú évekig az Iparművészeti Múzeum köztiszteletnek örvendő munkatársa volt, elvállalta a magyar kárpitművészet kialakulását, első nagy mestereit, műhe-lyeit, stílusának és technikájának sajátosságait feldolgozó és elemző rész megírását (Ferenczy Noémivel bezárólag).
A Ferenczy Noémitől napjainkig terjedő korszakot Kárpitművészetünk a XX. század második felében című tanulmányában dr. Pálosi Judit művészettörténész dolgozta fel. Jankovich Júliát kértük fel, és ő meg is írta az egyes művészek beszámolói alapján azok rövid „portréit” (hozzátenném, hogy mi voltunk szerzői tiszteletdíja pályázatának lebonyolítói is). Ebből az anyagból állt volna össze a könyv kortárs fejezete. Időközben Jankovich Júlia azonban úgy döntött, hogy az általa írott részt önálló kiadványként jelenteti meg, az egyesületünk által szervezett Kárpit című nemzetközi kiállítás megnyitójára.
Egyesületünk tagságának egy része (Baranyi Judit, Martos Katalin, Solti Gizella kiváló művész, John Ágoston és én is, Ferenczy-díjas művész, az egyesület elnöke) ezek után elhatárolódtunk az említett szerző művétől, és közöltük vele és kiadójával (Balassi Kiadó), hogy az általuk kiadandó könyvben nem kívánunk szerepelni. Ezek után a Magyar kárpitművészet című kiadvány kortárs részének létrehozására maguk az egyes művészek vállalkoztak, dokumentum jellegű önvallomásukkal. Úgy gondoljuk, az így létrehozott dokumentatív könyvrészlet az előző elképzelésnél érdekesebb lehet.
A könyv záró fejezete, Kontsek Ildikó művészettörténész, az esztergomi Keresztény Múzeum munkatársának tanulmánya a kortárs kárpitművészek közösen tervezett és szőtt munkáiról készült: ezek a Kárpit határok nélkül (46 művész műve) és a Szt. István és műve című nagyméretű kárpit, melyet az esztergomi Keresztény Múzeum felkérésére 34 művész hozott létre a magyar millennium tiszteletére, 2000 karácsonyára.
A Szent István és műve című millenniumi kárpitról szóló leírás tehát nem szerepel Jankovich Júlia könyvében, mivel a Keresztény Múzeum közölte vele: egyesületünk és a múzeum közös megállapodása értelmében az e műről szóló szöveg- és képanyagot (Kontsek Ildikó írását) először a Magyar kárpitművészet című könyvben kívánjuk megjelentetni.
A Magyar kárpitművészet létrehozását eddig Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Magyar Millenniumi Kormánybiztos Hivatala támogatta. Dobrányi Ildikó elnök, Magyar Kárpitművészek Egyesülete

Domonkos István (Budapest): Bizonyára jó szívvel veszik katolikus keresztény honfitársaim, ha Mózes-hitű, izraelita vallású öregember létemre kegyelettel emlékezem az egy évvel ezelőtt (augusztus 28-án) elhunyt Keglevich István regnumi atyára. A Regnum Marianum-templom történetéhez különös emlékek fűznek. A templomot a múlt század húszas éveiben építették Kotsis Iván műépítész, egyetemi tanár tervei alapján. Rákosi Mátyás mielőtt kiadta volna az utasítást a templom lerombolására, két bizalmi emberét küldte el az akkor már hajlott korú Kotsis professzorhoz azzal a kéréssel, hogy ő készítse el a bontási terveket. Véletlenül – mint fiatal mérnök – éppen abban a rajzteremben dolgoztam, ahol az idős professzor nyugdíjasként tevékenykedett. Egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy az öreg ember hangos szóval kiutasította a két gazfickót, mondván, „én építész vagyok, és mindig építettem, de rombolásra soha nem lennék hajlandó!” Sok év, évtized múlott el azóta, de ezt a jelenetet nem felejtettem el, és amikor alkalmam volt megismerni Keglevich atyát, küzdelmét a templom újjáépítéséért, megrendülten mondtam el neki azt a régi jelenetet Kotsis Iván professzorral. Most, amikor a katolikus egyház újólag megerősítette Szent István országfelajánlását a magyarok Nagyasszonyának, mindenkinek felekezetre való tekintet nélkül érdemes megemlékezni a Regnum Marianum-templomról és az olyan igaz emberekről, mint Kotsis Iván és Keglevich István.
*
Dr. Vida Tivadar (Budapest): Érdeklődve olvastam az e heti számban az Ünnepünk és a Szent Korona című és tárgyú cikket. A vázlatos összefoglaláshoz legyen szabad hozzáfűznöm a következő, elsősorban a szent koronával történt koronázások egyik mozzanatát, amiről más hasonló tárgyú cikkekben sem olvastam. A császárkoronázást a Keletrómai Birodalomban már 450-ben a konstantinápolyi pátriárka végezte. Ettől fogva a koronázás a bizánci liturgia részévé vált, és nem a császári palotában, hanem a Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) templomában történt. Nyugaton a VII. században kezdték a királyok koronázását mindig az olajjal való felkenéssel összekapcsolni. A német-római császárokat eleinte a nagycsütörtökön szentelt krizmával a fejükön kenték meg, mint a püspököt. Később ezt úgy változtatták meg, hogy a jobb kart és a vállakat kenték meg a keresztelendők olajával. E szertartást később valaminő szentelésnek tartották. Az utolsó ilyen koronázások a római szertartás szerint Brazíliában voltak 1822-ben és 1841-ben, és hazánkban 1916-ban, IV. Károly koronázása alkalmával. Ezeket az adatokat néhai Radó Polikárp bencés tanár 1961-ben Rómában megjelent latin nyelvű liturgikus tankönyvének II. kötetéből fordítottam. Szóbeli közlésből tudom, hogy a szentelt olajjal a királynőt is fölkenték koronázása alkalmával. Mindez azt jelenti, hogy a szent korona egyebek mellett azért is szent, mert a király s a királyné koronázása a katolikus istentiszteleti életben ha nem is szentség, de szentelmény! Ha jól emlékszem, valamilyen rádió-előadásban hallottam, hogy az angol királyok koronázásának is része az olajjal történő megkenés…
*
Horváth Gyula karmester (Pécs): Megbotránkozva néztem, illetve hallgattam többedmagammal a magyar–német labdarúgó-mérkőzést a tévében. Csodálkoztam, hogy a német himnusz előadása alatt imponáló csend honolt az utolsó hangig, noha ismétlés és lassítás is volt a végén. Megdöbbenésem ezután következett, amikor Vikidál Gyula minősíthetetlen előadásban elkezdte énekelni a magyar himnuszt – rock stílusban! Kinek juthatott eszébe ilyesmi? Sokunk szerint ez nemzeti imánk kigúnyolása volt. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen ország sem lenne ilyesmire képes. Ráadásul az utolsó hang, a „...már a nép a múltat s jövendőt” egyszerűen beleveszett az ordításba. Több alkalommal protestáltam ez ellen, többek között Knézy úrnál is, hogy ott a mikrofon a kezében, ugyan hívja már fel a tisztelt közönség figyelmét, hogy az utójáték is szoros része a magyar himnusznak. Hiába! Volna egy javaslatom. Az MLSZ írjon ki pályázatot a rockzeneszerzőknek egy focihimnuszra, amelyet elénekelnének vagy eljátszana valamelyik rockzenekar, mondjuk az Irigy Hónaljmirigy vagy a Vágtázó Halottkémek a nemzetközi mecscsek előtt. Ebbe nyugodtan beleordíthatna a drukkerhad, nem sértve a nemzeti önérzetet, de hagyják ki Kölcsey és Erkel Himnuszát, hiszen még Kodály Zoltán sem volt hajlandó a Himnuszt árírni, bármennyire is akarta ezt Rákosi Mátyás.
*
Ócsai Antal (Hatvan): Nagy örömmel olvastam ezen a nyáron már nem először Rosonczy Ildikó írását Görgey Artúr magyar tábornokról (MN, aug. 25.). A cikk a tényekre alapozva elemzi Görgey ’48–49-es tevékenységét, így az olvasó következtetése nem is lehet más: az árulás vádja nem tartható. Ellenben Görgey híven szolgálta hazáját a szabadságharcban, élete töb