Tollhegyen

Kint jártam a Tangó ócskapiacon. Érdekes séta volt, másoknak is melegen ajánlom.
A Tangó is halad a korral, egy használtcikk-piac legyen érzékeny a politikai hullámverésekre, nem szabad leragadnia a farmernadrágnál meg a bőrdzsekinél, az új idők új árukészletet igényelnek. Az ócskapiac slágere most a szovjetkatona-egyenruha, a hozzá való sapkával és kitüntetéssel, mellé egy vándorzászló, a közepén Leninnel, amint éppen a fejéről a talpára állítja a hegeli Dialektikát. Persze kommersz árukészlettel is rendelkezik a piac, kapni itt másodosztályú vaskeresztet, lila miseruhát, sezlont, világútlevelet és hatástalanított tányéraknát.
Különös közönsége van a piacnak. Amikor annak idején a Teleki térről az Ecseri útra, majd még kijjebb, a Nagykőrösi útra telepítették a Tangót, a háttérben ott lehetett érezni valamiféle társadalmi szégyenérzetet. Vigyük ki a város szélére ezt a kócerájt, mert még megszólnak bennünket. És elköltözött a piac. Perifériára, mintha ezzel megszűnt volna odabent, a városban a szegénység. Persze, nem változott semmi sem. Ahogyan handlé és handlé közt is megmaradt a régi különbség. A farácsos asztalnál napijeggyel árusító, borostás öregember nincs egy súlycsoportban a bejárat melletti bőrruha- és farmerbutikosokkal, de még a műszaki kereskedőkkel sem. Az ócskapiacnak is megvan a maga hierarchiája. Itt már akkor piaci viszonyok voltak, amikor a kapun kívül még ötéves tervekben számolt az ember. A Tangó a legvadabb bolsevista időkben is megőrizte a piac alapnormáit, itt sohasem volt pártszervezet, szeminárium, brigádmozgalom – legfeljebb vándorzászló volt, de az is csak addig, amíg el nem adták.
Összegezve: a Tangó kitűnően működik, egyre többen járunk ide, egyre mélyebbre túrunk a kacatokban, hátha találunk még magunknak egy alig használt nyári szandált, meleg kardigánt, esetleg egy széket, lavórt... Ócskapiac a világ.