Tollhegyen

Az SZDSZ kormánymószeroló programsorozatának keretében legutóbb Fodor Gábor és Gusztos Péter ügyvivő tartott sajtótájékoztatót a Lánchíd lábánál. Sajnáltam szegényeket.
Ott állt a Duna-parton a két szerencsétlen fiatalember, s erőnek erejével azon volt, hogy csomót keressen a kákán, ehhez képest még kákát sem igen találtak, pedig abból jó a felhozatal.
Alapvetően az volt a bajuk az ifjaknak, hogy hagyja már abba a kormány, de azonnal ezt az egész millenniumi cécót, az égvilágon senki sem kíváncsi Orbán Viktorék magyar virtusára, felejtsünk már el Szent Koronát jogarostul, országalmástul, szörnyű, hogy állami rangra emelték a nemzeti giccset, az meg végképp borzasztó, hogy miniszterelnökünk milyen epedezve néz a királyságot jelképező szimbólumokra, ami azért már abszurdum. Tűrhetetlen – vett egy újabb levegőt a két lánchídi szónok –, hogy miközben önmagát tömjénezi a kabinet, ezenközben itt a rengeteg elvégzendő feladat. De nem baj, tájékoztattak Fodorék, a tavasszal távozó koalíció (ők, szabad demokratáék fogják távozásra bírni a parlamenti küszöb alól) leváltói majd a nemzet hóna alá nyúlnak, csak úgy kacagunk a csiklandozástól.
Még pénteken történt mindez, három nappal azelőtt, hogy a Szent István-i ünnep fergeteges sodrása odaért volna a lánchídi forradalmárokhoz, akiket a hírlapírókon kívül csak néhány szájtáti arra járó vett körül, köztük egy-két szalmakalapos, tikkadt japán turista.
Ha én lennék a szabad madarak kampányfőnöke, már régen szóltam volna a vezér ügyvivőknek, álljunk már meg, gyerekek, az istenért, az egész szándékunk a visszájára fordul, még a régi komálósaink is öklendezni fognak hamarosan, ennyi kiporciózott gyűlölet nem megy le ennek a nemzetnek a torkán, bármilyen profi is a szervezés. Körülbelül ennyi volt a hazai szabad demokrácia legutóbbi jeladása, amire hál’ istennek nagy ívben fütyült az ország – egymásba karoltunk, fölnéztünk a magasba, és valami olyasmit éreztünk, amit már nagyon-nagyon régen...