Zárszó és előhang

Huszonötödik alkalommal – és utoljára – adjuk olvasóink kezébe a Magyar Nemzet Millennium mellékletét, amely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg. Két esztendővel ezelőtt, 1999. augusztus 19-én, csütörtöki napon jelent meg az első szám, majd minden hónapban egy-egy alkalommal, nevezetes ünnepnapjainkon, az 1956-os forradalom évfordulóin, március tizenötödikéinken, karácsonyainkon, húsvétjainkon. A magyar kultúra és a magyar tudomány napján, a magyar film, a magyar könyvkiadás jeles napjain, Vörösmarty Mihály kétszázadik születésnapjára készülődvén... És volt, amikor ünnepre sem várva – hiszen folyamatos ünnep volt a magyarság számára ez a két esztendő – körülnéztünk a világban: hol és miként emlékeznek az emberek a keresztény magyar állam ezredik születésnapjára.
Száz újságoldalon tájékoztattuk olvasónkat a millenniumi programokról. Sok ez vagy kevés? Ki a megmondhatója? Ha kötetbe gyűjtenénk a Magyar Nemzet Millennium mellékleteit, testes kiadvány lenne belőlük. (Azok az olvasók is nagy csomagokkal szokták volt fölkeresni szerkesztőségünket, akik „archiválták” az egyes számokat, és a teljes készletükből hiányzó számokat szeretnék megszerezni a „forráshelyen”.) Mintha egy héten át, minden egyes hétköznapon csak millenniumi számot szerkesztettünk volna... Vagy mintha egy hónapon át mindegyik hét végi Magyar Nemzet az ezredforduló eseményeit részletezte volna az első oldaltól az utolsóig – ennyi ez a száz kolumna.
Több is lehetett volna. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kibocsátott két millenniumi programfüzetnek, valamint a Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatala által közreadott, ugyancsak kétkötetes eseménynaptárnak az útmutatása szerint dolgozó szerkesztőnek olyan tematikai, műfaji, földrajzi és etnikai gazdagságból kellett kiválasztania a legfontosabbakat, a legérdekesebbeket, a legidőszerűbbeket, hogy sohasem az anyaghiány, hanem éppen a -bőség okozott főfájást neki. A Magyar Nemzet szép, erős, hatvan esztendőnél is öregebb, ám ma is korszerű s követhető hagyományai szerint válogatott tehát a millenniumi programok és készülődések között. A lapalapító Pethő Sándor szellemiségéhez illőn, aki mellesleg szólván kitűnő történelemtanár is volt.
Első számú s egyértelmű kötelességnek tűnt országhatárokra, felekezeti és nemzetiségi különbözőségekre való tekintet nélkül adni hírül mindazt, ami a Kárpát-medencében az elmúlt – közös – ezer esztendőre való emlékezés alkalmából történt 2000. január 1-jétől mostanáig. És történik ezután. Mert a tiltakozások, fanyalgások és csúfolódások ellenére is millenniumi lelkesedésben élő Magyarországot járván – Söjtörtől Sárospatakig, Nagycenktől Vajáig – csakhamar kitűnt, hogy az ünnep által „lendületbe jött” emberek nem tekintik teendőik záróakkordjának az idei esztendőt, a mostani augusztus 20-át. Mindent folytatni kell – mondották Csete György építészhez hasonlóan, aki midőn arról faggatta a hírlapíró, mi mindent végzett (központi támogatásra, felkérésre, nógatásra nem várva, sponte sua, ahogyan a hazájukat mindennél többre tartó római polgárok tették, saját elhatározásból tehát) az ezredfordulós szép napokban, arról beszélt, mi mindent tervez a jövőre. (Kápolnát Magyarország egyetlen ’56-os múzeuma mellé, Kiskunmajsára, Pongrácz Gergely kérésére, az általa „összekalapozott” adományokból, és egy másikat Solymárra, a II. világháborúban a légi harcokban meghalt négyszáz magyar pilóta emlékére... És építményeket Ópusztaszerre, a világ magyarságának a tiszteletére emelt templom szomszédságába, hogy az északi és a déli félteke magyarjai méltó kiállításokon mutathassák be végre, kik ők valójában; Atilla hun fejedelem emlékművét – ifjú s tehetséges szobrászművész, Nagy Attila közreműködésével a hódmezővásárhelyi pusztában... a már megvalósult cserépfalvi, medgyesfalvi, mártélyi millenniumi emlékhelyek után. Az én ünnepem már 1996-ban, a honfoglalás ezerszázadik évfordulóján elkezdődött, mondja Csete György, és halálomig tart. A százméteres síkfutás bajnoka sem áll meg a célszalagnál, lehetetlen is volna megállnia. Legalább húsz méterrel még továbbviszi a lendület, vagy többel is talán...)
Az ország alkotóerőit mutatjuk be – írta két esztendővel ezelőtt köszöntőjében a legelső Magyar Nemzet Millennium legelső oldalára Hámori József akadémikus, a nemzeti kulturális örökség akkori minisztere. Aki őt követte a miniszteri poszton, Rockenbauer Zoltán 2000 januárjában, a Himnusz születésnapján Kölcsey Ferencet idézte: „Szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak...” Martonyi János külügyminiszter az emelkedő nemzetről és a táguló szemhatárról elmélkedett millenniumi köszöntőjében, a Magyar Nemzet olvasóinak szánva Európa-horizontú, ezredfordulós kitekintőjét.. Az ország alkotóerőit mutatta be két esztendőn át az a kis csapat, amelyik a Millennium mellékletet – a körülöttük dúló átalakulásokkal mit sem törődve – írta, fényképezte, tördelte, korrigálta s nyomtatta, és amelyiknek nagyobb része még a harmincadik életévét sem töltötte be. Minden esélyük megvan tehát, hogy a XXI. század jelentős eseményeinek is a krónikásai legyenek. A romok összeszedésének, a jövendő megalapozásának a hírvivői. Helytelenítheti-e bárki is, ha a szerkesztő úgy köszön el kétesztendei tevékenysége után az olvasóktól, az utolsó Millennium melléklet utolsó oldalára írt zárszavával, hogy az egyúttal előhangnak is tekintessék? Készülődésnek az ország alkotóerőinek bemutatására, a jövendő megalapozásáról szóló tudósítások megírására? A jó Isten segítsen mindannyiónkat ezekben a millennium utáni esztendőkben is!