A ledőlt tornyok ürügyén...

Amerika háborúban – hangzik felelős vezetők nyilatkozataiból. Háború lesz, sőt világháború, vetődik fel drámaian, a tévéállomás közvéleményt kutat, és ez utóbbinak a telefonok ötven százalék esélyt adnak.
Mi is a háború? Rohanó és agyonbeszélt világunkban a régi fogalmak rendre átértékelődnek. Ugyanannak más a jelentése régen és most. Idegesebbek a népek, vonzódnak örömben-bánatban a felsőfok iránt, az egyetemes emberi gondolkodásmód impulzívvá vált – a félelem rettegés, az öröm boldogság – és nehezen tartjuk kordában szavainkat.
Háború akkor tör ki, ha az erők egyensúlyba kerülnek – hangzik a múlt klasszikusaitól. Mit kezdjünk e tananyaggal, ha még egyáltalán az. Persze nem csak napjaink divatjáról van szó, és a háborúk jellege is megváltozott. A cseh–morva protektorátus nem háború szülötte volt, hanem „egyszerű” megszállásé. Ugyanis nem lőtt senki. A Vencel téri himnusz pedig nem háborús cselekmény. A német–lengyel háború az volt, aminek hívták. Ugyanúgy, mint az Öböl-béli támadás is. A jugoszláviait nevezhetnénk megtorlásnak, ha az egyébként nagyon is szellős nemzetközi jog ezt nem tiltaná. Ma tehát lehet – régen alig volt lehetséges – pár napos háború is, amint tudjuk, hatnaposként is láttunk ilyet pár évtizeddel ezelőtt.
A hatalmak egyébként szívesen operálnak a harcászat és hadászat fogalmaival. Széncsata, békeharc stb., a múltbéli példákat lehetne sorolni, míg azelőtt sztálingrádi csatáról vagy harcok a Kárpátok térségében című híreket olvashattunk. Napjainkban már dúl a drogháború is. Fogadjuk tehát el, hogy Amerika háborúban áll, akkor is, ha a washingtoni szerződés ötödik cikkelyéhez némi értelmes kiegészítéssel a fegyveres támadás is elégséges. Ebben az esetben persze nem a kés vagy a borotva a fegyver, hanem a bombaként használt, üzemanyaggal teli repülőgép.
A szörnyű és tömeghalált okozó merénylet azt a hatást váltotta ki, aminek szánták. Amerika egyedülálló nagyhatalom, és nemcsak fegyverei erejében, hanem lakossága tudatában, önérzetében is. Cívis americanus sum – hangozhatna, ha ugyanúgy kellene biflázni a latint, miként az öreg földrészen évtizedekkel ezelőtt. A többségnek oly távoli a második világháború nem érintette otthonában, és a harcoló katona több ezer kilométer távolságból is biztonságban tudhatta családját. A balkáni történések pedig azt is igazolták, hogy nélküle milyen a NATO-országok harci készsége. (Minden erőlködés ellenére ezen a helyzeten aligha lehet változtatni.)
Ami most történt, Amerikában történt és nem máshol. A tragédia emiatt még nagyobb és a válasz kényszere is erősebb. És nemcsak a sokat emlegetett belső okok miatt, de nem vitásan emiatt is. Azonban a külvilágra gyakorolt hatás, Amerika hatalma és világszerte vállalt és tudomásul vett szerepe miatt a nem megfelelő válasz e pozíciót tette kétségessé. Ezt pedig sokan és sokféle módon használnák ki ilyen vagy olyan ellentétek szítására, amit a jelenlegi, korántsem teljes és főleg nem univerzális „parx America” korlátozni képes.
Persze régóta ismert már a bűnözés eszkalációja. A demokrácia üdvös tana és előnyös gyakorlata mintegy három évtizede a perszonális jogok irányába mozdult el. Mégpedig abszolút mértékben és egyre csúnyábbá vált az állam, szervezeteivel együtt. A jogaikban korlátozott bűnüldöző szervezeteknek – rendőrségnek, titkosszolgálatoknak – romló esélyekkel kellett felvenniük a harcot a technika vívmányait egyre eredményesebben működtető bűnözőkkel szemben, és ráadásul pellengérre állították őket a bűnözés terjedése miatt. Igazi történetek a valóságban és a televízióban is, nem a bűnökhöz és elkövetőihez, hanem a túlkapásokat elkövető bűnüldözőkhöz fűződtek. A belső kontroll szabályozási korlátai pedig a szükséges fegyelem és felettesi szigor ellenében hatottak.
Ennek bűnüldözésre gyakorolt hatása nálunk és másutt – beleértve a CIA-t és az FBI-t is – a feltárt botrányokban is lemérhető. A hírszerzés csődjéről szólni ilyen körülmények között, a tengeren túl is méltánytalan. Ki tudja ugyanis, milyen jelzéseket tártak a döntéshozók elé, milyen javaslatokkal éltek, amit nem fogadtak el, mert a szolgálatok ilyen érveléssel a nyilvánosság előtt nem védekezhetnek.
Nyilatkozunk, érvelünk, jósolunk sokan, mint megannyi Kávéházi Konrád. Közben nem tudjuk Amerika valós szándékait. A belföldi hangulatra építi következő lépéseit, vagy a terrorizmus mint az emberi együttélést veszélyeztető jelenség felszámolását tekinti céljának? A kettő nem ugyanaz. Különbséget képes-e tenni a vallások és e köntösben is jelentkező bűnözés között? Tudja, hogy vannak iszlám országok és vannak országok, ahol a lakosság iszlám vallású. De kellően érzékeli-e az ilyen kormányzatok könnyen labilissá váló helyzetét? Számol-e például Törökországgal és az itt várható reakciókkal, mert ez a NATO pozícióját is érintő kérdés.
Churchill valamikor és valahol azt mondta Sztálinnak, hogy Anglia természetesnek tartja, hogy a német nép életszínvonala ne haladja meg a szovjet népét. És közvetlenül a háború után a világot sokkolták a koncentrációs táborokban készített felvételek, a filmhíradók állandó közvetítésével. A németség iránti gyűlölet, a totális elmarasztalása mindannak, ami német, a háborút követő évek súlyos közítélkezése volt. (Még Wagnert sem adták elő.) Ekkor Amerika bölcs volt, és megindította a talpra állás nagy programját. Egy tudatosan nyomorban tartott és megalázott néppel ma milyen lenne Németország, milyen Európa, és milyen a világ?
A menekülttáborba és más kilátástalanságba került népek szinte szülik a szélsőséges és irányíthatatlan, végsőkig elszánt embereket. Ezek rendszerességgel robbantanak, és ezért katonai és egyéb eszközökkel büntetik őket. Ez így megy hosszú évtizedek óta. Valahol itt kellene kezdeni...

A szerző volt miniszterelnök