A megtagadott éjszaka

A metafizika eszméjét az emberi gondolkodás dichotomikus jellege hívta életre. Eszerint létezik metafizikai és fizikai valóság, lényeg- és jelenségvilág, az eredeti és annak tükröződései. Ontológiai tény, hogy van eredeti, és van másolat, mondja Molnár Tamás könyve legelején. Az emberi gondolkodás dichotomikus jellegét tehát a metafizika léte hívta életre.
Persze nem a tyúk vagy a tojás fölötti vita az érdekes, hanem hogy van-e egyáltalán a fizikai, tapasztalati valóság mögött valami, ami megismerhetetlen, de aminek háttérvilágítása nélkül a megismerhető világ szürke semmi volna. Molnár Tamás gondolkodástörténeti sétára invitál: nézzük meg, hogyan vesztette el az ember az ősi bizonyosság rendjét, milyen stációkon keresztül lett az archaikus, „metafizikai” ember előbb racionális, tudományhitű, majd a racionalitás fényhegemóniája ellen fellázadó éjszakai, dionüszoszi emberré.
Kéjesen aktuális idézetet olvashatunk a könyvben arról, mi történik a társadalommal, ha az eredeti – amelynek az e világi csak árnyéka – elveszti érintetlen szakralitását. „Az autonóm közösség törékennyé, zavarodottá válna, elveszítené identitását. A törvények önkényesnek tűnnének, ez aláásná tagjaik lojalitását, egyéni ambíciók és önös érdekek válnának az események mozgatórugóivá.”
Molnár Tamás – mondhatni, heideggeriánus módon – a preszókratikában pillantja meg annak a metafizikának a jegyeit, az eredetet, amelyet mára elfelejtettünk. A nagy szemléletváltásnak, amelynek során a metafizika helyére a tudomány került, a szerző két fő elemét vizsgálja. Az egyik a másodlagos minőségek száműzése (Locke), ami oda vezetett, hogy végül az elsődleges minőségek is száműzettek, és a kvalitatív gondolkodást a kvantitatív váltotta fel. A másik – az előbbitől igazán el sem választható – elem a kép eltávolítása és méréssel való helyettesítése. (Ez utóbbira a legszebb példa a mai kommersz filmek tipikus haldoklási jelenete, amelyben az intenzív osztályon fekvő beteg arca helyett az exitus pillanatában a mérőműszert, a hirtelen kisimuló EKG-csíkot mutatják.) A következmény pedig az, hogy „a modern ember nem hajlandó lemondani a gépiesítés kísértéséről, amelyen a racionalista erkölcs és politikai utópia alapul”.
Csakhogy a megtagadott éjszaka a repedéseken visszaszivárog, és jogaiba lépve lassan eláraszt mindent, mondja Molnár Tamás. „Az éjszakai élmény általában a racionalizmus automatizált, objektivált szélsőségeire adott reakció; akkor jelentkezik, amikor a racionalizmus életmóddá, a mítoszokkal, a szimbólumokkal, az intuícióval, a szakralitással és más hasonló, nem racionális jelenségekkel szemben intoleráns ideológiává válik.” Az oly sokszor eltemetett metafizika – legalábbis ez idáig – mindig feltámadt, kontinuitást jelezve/teremtve a szaggatott történelemben. Éppen ilyen folyamatos jelenségnek mondható „a történelem iszonyata”, amelytől csak a történelem előli meneküléssel, a lineáris idő tagadásával lehet szabadulni. Az archaikus ember a mágiát hívta segítségül, a modern ember pedig Isten tagadását. „A kozmosz túl sok jelentést hordoz az archaikus ember számára, és semmilyen jelentéssel nem bír a modern ember számára – a történelem valahol a kettő között van.” Ezek szerint nincs visszatérés: az archaikus mintákhoz vissza-visszatérő modern ember valójában nem tér vissza sehová, csak gyorsabban menekül. Két végén égeti a történelmet. „Miért gyötrődik hát az ember, ha elérte az autonómiának ezt a fokát, miért viselkedik úgy, mintha kész volna visszatérni Istenhez, elavult gondolati konstrukcióihoz, megtépázott identitásához?” E mögött a miért mögött sötétlik egy elképzelhetetlen, hihetetlen alak. Némán, tűrőn, szánakozva figyeli szabadságunkat.
(Molnár Tamás: A gondolkodás archetípusai. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1850 forint)