Bújócska

Sajátos bája van annak, amikor az SZDSZ valamelyik vezetője nyilatkozik az MSZP-vel való jövőbeni együttműködés kérdéséről. Nem véletlenül: 1994 májusában, néhány nappal a parlamenti választások abszolút szocialista győzelmet hozó második fordulója előtt Magyar Bálint ügyvivő – aki azóta rotációs alapon a pártelnöki posztot is betöltötte – félreérthetetlenül közölte, hogy a szabad demokraták nem lépnek koalícióra az MSZP-vel, ha az Horn Gyulát jelöli miniszterelnöknek. Mint tudjuk, az SZDSZ néhány hét múlva a parlamentben a szavazataival támogatta az MSZP kormányfőjelöltjét, Magyar Bálint pedig később miniszterként dolgozott Horn Gyula kormányában.
Szerdán Kuncze Gábor, az SZDSZ régi-új elnöke a legnagyobb ellenzéki párt vezetőinek nyilatkozataira reagálva leszögezte: nem látja értelmét annak, hogy a közeljövőben bármilyen tárgyalást folytassanak az MSZP-vel a választási együttműködésről. Azt is hozzátette, hogy pártja biztosan önállóan indul a választásokon, és arra törekszik, hogy minden választókörzetben képviselőjelöltet állítson. Ez, Magyar Bálint hét évvel ezelőtti nyilatkozatához hasonlóan, egyenes beszéd, amelyet csak egyféleképpen lehet értelmezni: az SZDSZ önállóan állít listát, míg az egyéni választókörzetekben is csak a második fordulóban képzelhető el – az erőviszonyok ismeretében igencsak egyirányú – együttműködés a két ellenzéki párt között. Azt majd az idő dönti el, hogy Kuncze Gábor kijelentése Magyar Bálintéval ellentétben kiállja-e a baloldali vonzerő, a hatalmi kísértés próbáját. Az viszont már most látható, hogy az SZDSZ az esetleges választási együttműködés mélységétől függetlenül nem tud önálló, a szocialistákétól markánsan megkülönböztethető, hiteles alternatívát nyújtani a választóknak. De nem is akar, ezt bizonyítja az a kíméletlenség, amellyel a baloldal érdekeinek megfelelően a szabad demokrata elit média- és értelmiségi hátországát mozgósítva megbuktatta Demszky Gábort.
Aligha véletlen, hogy az MSZP éppen most próbálja szorosan magához láncolni volt koalíciós társát, hiszen a Fidesz és az MDF választási szövetsége olyan erőkoncentrációt jelent a jobbközép oldalon, amely komoly fejfájást okozhat a szocialista stratégáknak. Az is tény, hogy SZDSZ-es körökben is mérlegelik az összefogás lehetőségét az utódpárttal, mert az engesztelhetetlenül gyűlölt Fidesz-kormány leváltása érdekében sokan az egykor radikálisan antikommunista szervezet szuverenitásának egy részéről is készek lemondani.
Bármennyire is tiltakozik ellene, a kétpólusú rendszer kialakulásának trendjét az SZDSZ nem tudja megfordítani, ami a folyamat másik veszteséhez, a MIÉP-hez hasonlóan a párt egyes képviselőit mind szélsőségesebb politizálásra serkenti. Ugyanakkor a szabad demokraták is ráébredtek arra, hogy mára gyakorlatilag megszűnt a mozgásterük: soraikban legfeljebb arról folyhat vita, hogy meddig érdemes elmenniük a szocialistákkal való együttműködésben.
1994-ben sokakat megtévesztve a választások után ért véget a bújócska: akkor derült ki, hogy az SZDSZ valódi célja a szociálliberális koalíció létrehozása volt. Meglehet, most előbb kerül sor a színvallásra, különösen, ha a párt politikai túlélése forog majd kockán. Addig sem árt tudni, hogy az MSZP-vel kapcsolatos nyilatkozatok hátterében nem az oly sokat hangoztatott „liberális” elvek, hanem a lecsupaszított hatalmi érdekek állnak.