Elmaradt haszon

Újabb, súlyos milliárdokat juttattak a Magyar Posta – amúgy is milliárdoktól dagadó – zsebébe – figyelmeztet jótékonyan, mondhatni szociálisan érzékenyen a Népszava tegnapi írása. Nem volt elég, hogy „lenyúlták” a diákhitel iszonyatosan nagy haszonnal kecsegtető lehetőségét, most a zöld csíkos inges hivatalnokok kezébe került az elektronikus aláírás kezelése is. Borzasztó.

A nyolcvanezer köztisztviselő elektronikus aláírásának hitelesítése nagyjából másfél milliárd forintba kerülne évente, legalábbis az ilyen típusú kézjegyeket jelenleg is szolgáltató szervezetek szerint. Milyen érdekes, hogy pontosan azok a cégek jöttek rá erre a briliáns összefüggésre, amelyek ezeket az adatokat már most is kezelik. Arra a tényre viszont elfelejtenek rávilágítani ezek a monopolhelyzet rémétől rettegő társaságok, hogy milyen üzleti előnyt jelent rendelkezni nyolcvanezer – később talán több százezer – ember adataival. Sajnálatos körülményként értékelendő ugyanis, hogy aki eddig Magyarországon nagyobb menynyiségű személyes adat birtokába jutott, nem éppen eurokonform módon bánt az információkkal.
Messzemenőkig meg lehet érteni a bankszövetség álláspontját is a piaci verseny tisztaságáról, a magyar hitelintézeti piac lehetetlenné vált helyzetéről a diákhitel-konstrukcióval kapcsolatban. Elestek a diákhitel lehetőségétől a bankok, sorban kivonulnak emiatt a magyar piacról, a Postabank mérlege pedig soha nem látott magasságokba szárnyal majd a döntés kapcsán. Vérlázító tény, hogy a kormányzat maximum 9,5 százalékos kamattal, gyakorlatilag a mai inflációs szintnek megfelelő kondíciók mellett kínálja a diákhitelt, ami félresöpri a lehetőségtől az öszszes pénzpiaci szereplőt. Beláthatatlan következményekkel jár a döntés: a célcsoport (a diákság) hozzávetőlegesen öt százalékkal olcsóbban jut a kölcsönhöz, sőt nem terheli őket a kezelési költség, s hitelbírálati díj címén sem róható rájuk többletköltség.
Egyébként láthatóan a diákok is megdöbbentek a bankszövetség hirtelen és kirekesztő jellegű verdiktjének hallatán: nagy megdöbbenésükben nagyjából négy-ötször többen érdeklődnek a konstrukció iránt, mint ahogy a korábban készült felmérések alapján várni lehetett.
Belátható, hogy az összbanki szomorkodás oka nem a konstrukcióban rejlő kapitális haszon: a pénzügyminiszter is kifejtette egy közelmúltban tett nyilatkozatában, hogy a diákhiteltől a kormányzat nem vár tényleges profitot. Mindössze azt, hogy azok, akik anyagi helyzetük miatt nem élhetnének a továbbtanulás lehetőségével, hosszú távú, könnyen törleszthető kölcsönlehetőséghez jussanak, úgy, hogy lehetőleg mire végeznek, a kamatok se szökkenjenek az égig.
Nem is csak az elmaradt közvetlen haszon miatt szomorkodnak ebben az esetben a bankárok: azt a néhány százezer potenciális ügyfelet sajnálják, akik tanulmányaik befejezése után is az ő logójukkal ellátott bankkártyára helyeznék remélhetőleg busás jövedelmüket, és netán nagyobb haszonnal kecsegtető szolgáltatásaikat is igénybe vennék.
Nagyon álszent megközelítés tehát a posta és a Postabank monopolhelyzetére célozni. Ha annyira fontos a diákság anyagi helyzete, dolgozzanak ki saját konstrukciót, hiszen már megpróbálta a vezető hazai bank is: a feladat tehát adott, uraim.