„… emlékezz, proletár!”

Hatalmas kőfalansztert lát, aki benéz a Fiumei útról a Kerepesi temető kettes kapuján. Egy panteont. A kommunista mozgalom halottait temették oda negyven éven át. A párt utasítására kezdték építeni ötvenhétben, és alig másfél év alatt elkészült. Körner Józsefet, az építészt és Olcsai Kiss Zoltánt, a szobrászt Kossuth-díjjal jutalmazták érte. A produkciótól elborzadunk. Hát még ha megnézzük, kiket temettek ide, s milyen élet után.
A kapu felől széles, kövezett sétány vezet a munkásmozgalmi panteonhoz. Kétoldalt sírok, szürke márványlapjukon aranybetűkkel vésett nevek. Márkásak, ismertek: Stromfeld Aurélról, Lukács Györgyről, Zalka Mátéról, Nógrádi Sándorról vagy Mező Imréről Európában minden jobb politikai rendőrség tudott. Moszkvai ügynökként tartották őket nyilván, akiket vagy innen, vagy ide vezényeltek.
Sírjaik között jut el az ember a széles kőépítmény elé. Menne föl a lépcsőn, de aztán lelassít, sőt megáll. Három bronzfigura nem engedi tovább. Úgy tesznek, mintha szobrok volnának: nem azok. Művészi értelemben minősíthetetlenek. A középső alak olyan férfi, aki azonnal beleköt a szembejövőbe, legyen bármilyen pártállású, s ehhez társul a bal oldali nő egyensúlyzavara. A korabeli lapok „heroikus”-nak mondták a szoborcsoportot, ami stimmel, de csak akkor, ha az öntési munkára gondolok. Irtózatos mennyiségű bronz kellett hozzá. Mit számított az akkor. Ha az egyház főembereit megkülönböztetett helyre temetik, kijár ugyanez a mozgalom főembereinek is, kerül, amibe kerül.

A panteonnak két bejárata van. A fémkapukra ráhegesztették a bent nyugvók nevét, s a nevek közé néhány ötágú csillagot. A temetői ember kinyitja a kaput, felgyújtja a villanyt. A világítás nem sokat segít: a kinti verőfény után nehéz megszokni a hatvanas körték bágyadtságát.
– Akik a felső sorban vannak, Szabó Ervint kivéve, mind erőszakos halált haltak – mondja a gondnok, s kezében a kulcscsomóval a jelzett irányba mutat.
Három sorban egyforma urnák állnak egyforma távolságra az egyforma vörös márvány pilléreken. A munkásmozgalom élői láthatóan nem tűrték a különcködést. Kivételt csak halálában tettek valakivel. Megölték? Jó, akkor mehet a legfelső sorba.
Schönherz, Ságvári, Korvin Ottó, Rózsa Ferenc: ezek a nevek alig tíz éve még utcatáblán voltak. Az emberek legtöbbje nemigen tudta, kicsodák, vagy ha mégis, nehezen tudta eldönteni: lehetséges hóhérok vagy szerencsétlen áldozatok? Persze utcanév volt Kun Béla, Rajk László és Sólyom László is, még sincsenek itt. Azért talán, mert velük a mozgalom végzett?
A kulcsos ember nem gondol ilyesmire. Széles mellkasán kockás ing, egyszerű arcán a nyár barnasága. Úgy beszél az urnaterem véres csendjében, mintha kiállításon kalauzolna végig. Amit mond, persze, kevés. Minden urna mellé oda kéne írni, milyen élet után jutott az elhunyt ebbe a nyomasztó félhomályba. Ha tudnák a látogatók, nemcsak a nevüket írnák a vendégkönyvbe. Van azért, aki keményen megragadja a tollat. Egy hölgy megnyugodott, hogy itt látta a munkásmozgalom vezetőit: nem kell többé félnie tőlük. A következő lapon szelíd rajz: kertészkedő gyerekeket mutat. Egyikük kezében ásó, másikéban gereblye.
– Az itt nyugvók unokái rajzolták – mondja a gondnok, aki láthatóan mindent tud. – Ki szoktak jönni, hogy a sírokról letakarítsák a port, összegyűjtsék a leveleket. Szóval, hogy kicsit rendben tartsák őket, mert mióta a párt nem törődik vele... – itt elharapja a mondatot.
Próbálnánk utánagondolni, vajon miért. Nincs idő rá, folytatódik a tárlatvezetés:
– Amikor még jöttek németek is, gyakran kérdezték, hogyan került ide Braun Éva? Mert a születési és halálozási dátuma is egyezett az Eva Braunéval. Tudják, az, aki a Hitler felesége volt. Utánanéztem, és tényleg így van, de ez itt egy zsidó lány, akit elkaptak, mert röplapokat terjesztett.
– Hány hely van a panteonban?
– Háromszázhatvannégy, s amit lát, talán csak száz urna. Szóval van hely bőven. Nem akar beírni az emlékkönyvbe?
Szemben a mozgalom legfontosabbjaival Derkovits Gyula urnája. Aki ismeri a festő életét, elszörnyed attól, hogy itt találja. Azok között, akik rászedték, akik tehetségével visszaéltek. Derkovits a párttól a harmincas években azt a feladatot kapta, hogy vegyen ki a Hunyadi téren lakást. Úgy tett, ahogy mondták, azt hitte, segíteni akarnak rajta. Szó se volt ilyesmiről. Elvtársai feltűnés nélkül akartak találkozni valahol. Pártrandevúk helye lett a lakás, melyben rendszeresen megfordult Lukács, Sallai, Révai. A rendőrség hamar észrevette a nagy járás-kelést, s figyelni kezdte, ki jön, ki megy. A főemberek látták, baj van, elmaradtak, s nem is üzentek többé.
Közben Derkovitsnak elfogyott a pénze, nem tudta tovább fizetni a lakbért. Azt hinni, a párt vezetői, néhányan fiskálisok, bankárok fiai, kimentették a bajból. Nem. Hagyták, hogy kilakoltassák a festőt. S hagyták utóbb azt is, hogy éhen haljon. Ami azt jelenti, hogy megölték.
Megyünk lefelé, az alsó hajóba.
– Képzelje, egyszer megszólalt a riasztó. Futottam gyorsan, de csak annyi történt, hogy leszakadt a mennyezetből egy darab. Rossz a szigetelés. No, itt vagyunk a bal hajóban. Ez a két utolsó urna. Kilencvenkilencben kerültek ide. Schwellner András meg Sebes Sándor a feleségével. Azóta senki.
Néhány méterrel odébb Balázs Béla hamvai. A költő, a filmesztéta, aki a negyvenes éveket Moszkvában töltötte, harminckettőben még Leni Riefenstahl forgatókönyvírója volt. Azé a rendezőé, akit fasisztának mondtak, mert egyik filmjét a nürnbergi pártnapról forgatta. Igaz, hogy az nyerte 1935-ben a párizsi fesztivált, és harminchatos olimpiai filmjét a valaha készült legjobb tíz alkotás közé szavazta az amerikai filmakadémia – nem számított. Kiradírozták a nevét mindenhonnan.
Leni Riefenstahl utóbb kikérhette magának tévében, újságban, hogy nácinak nevezzék, Balázs viszont benne maradt a slamasztikában. Nevét a kommunistákéval emlegetik együtt, hamvai itt szomszédolnak velük, ebben a riasztó kolumbáriumban. Nincs senkije, hogy kivigye, hogy békés helyre mentse, így marad az idők végezetéig. Hiába írta a Das blaue Licht forgatókönyvét, a gyönyörű filmet sose mutatták be nálunk. Riefenstahl rendezte, ezért.
József Attilát kimentették. Távoli rokona Londonban olvasta a hírt: rendszerváltás történt a magyaroknál. Repülőre ült, és Ferihegyről egyenesen a Kerepesi igazgatójához hajtatott. Közölte, azért jött, hogy kivetesse a költőt a munkásmozgalmi parcellából.
A gránitköves sétány első halottja kilencvenig József Attila volt. Egy sírba temették Szántó Judittal, akit harcostársának mondtak az akkori historikusok.
Egy ilyen kérés korábban elképzelhetetlen volt.
Akire a párt kimondta, hogy a munkásmozgalom halottja, azzal holtában is elvtársai rendelkeztek. Özvegynek, gyerekeknek annyi joguk volt csupán, hogy megmondják: koporsós vagy urnás temetést kérnek. A többit a párt kegyeleti bizottsága intézte. Ők határozták meg, ki búcsúztatja, és hány meghívott lesz, melyik parcellába kerül, és mit játszik a zenekar.
A kegyelet gyakran váltott át kegyetlenségbe. Mikor Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke meghalt, egyértelmű volt, hogy hamvait a panteonba helyezik. Nem így a feleséget. Mikor Dobiné elhunyt, a párt illetékesei közölték, az asszony nem méltó arra, hogy rangos férje mellé kerüljön. Farkasréten kellett eltemetni.
Ladányi Jenő részt vett József Attila exhumálásán, mi több, kezében tartotta a költő fejét. Soha nem látott olyan lapos koponyát, mondja. Ép volt, semmi sérülés rajta, nem igaz hát, hogy a vonat szétroncsolta. Szántó Judit sírkövét átvésették, ott maradt egyedül. Árván, hisz a költő nélkül semmi és senki lett.

Fontosabb kérdés: ki és mi azóta József Attila? Merthogy áttemették a mamához. A közös sírba rakták testvérét, Jolánt, s az olcsó kőre végül ezt írták: „József Áronné és gyermekei, József Attila, József Jolán és unokája, Makai Péter.”
Igaz és korrekt, ami rajta áll, de Attila elsősorban a magyar költészet nagy alakja, s majd csak utána József Áronné gyermeke. A háborgók szerint, akik számosan vannak, ez is a pártnak „köszönhető”. Előbb kitaszították, majd hirtelen úgy döntöttek, a költő az övék. A londoni rokon kimentette ugyan a mozgalom fogságából, de ez csak annyi, amennyit a tisztesség megkívánt. Valami még hiányzik.
Ady sírján szobor van, Babitsén dombormű, Fülöpéknek húsz lépéssel arrébb márványkriptát csináltatott a család. József Attilának nem telik ilyesmire. Egy rendesebb sírkövet se kapott zavarodott nemzetétől. Megmaradt holtában is kültelki fiúnak, s az ilyet sose becsülik, bármilyen tehetséges.
Apropó, sírkő.
Nyolcvankilenc nyarán, mikor Kádár meghalt, az MSZMP-ből üzentek a temető vezetőjének. Az üzenet annyi volt, hogy Mária néni másféle követ szeretne férjének. Addig a hátsó traktusban, a panteon mögött mindenki fekete gránitot kapott. Dollárért hozatták, egyformára szabták, egyforma ötágú csillag és egyforma aranybetűk kerültek rá. Már jeleztük korábban, a párt és a nép szolgálatában mindenki egyenlő.
Kivéve Kádár Jánost. Az ő sírjára messzi Afrikából hozattak vörös gránitot. Külön fazonra szabták, külön betűket véstek rá, és külön helyre temették, távolságot tartva társaitól, beosztottaitól. A főtitkár, miként életében, itt, a Kerepesiben is magázódik mindenkivel. A külön kívánság teljesítése százötvenezer forintba került.
A temetkezési intézet várta, hogy a párt majd kiegyenlíti a számlát, de hiába, a pénz nem jött. Nyolcvankilenc nyara volt, érezni lehetett, hogy a politikában földrengés lesz, a temető pénztárnoka úgy gondolta, jobb, ha nem dörömböl érte.

Teltek, múltak a hónapok, amikor valaki hirtelen bejelentkezett a Köztársaság térről. Fontos személyiség volt, s afelől érdeklődött: igaz-e, hogy Kádár János temetése többe került? Igaz. Mennyivel? Százötvenezerrel. Jó, akkor kér egy számlaszámot, amire át fogják utalni a pénzt, de közli, hogy ez volt az utolsó, amit kifizettek. Ők szociáldemokrata pártként működnek tovább, mostantól semmi közük az elvtársi temetésekhez.
Elköszönt, és ezzel lezárult egy korszak. Az utódpárt levette a kezét a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom jeleseiről. Tudtára adták országnak, világnak, temetőfelelősnek, azokhoz, ott a panteonban, nincs többé közük. Nem köti velük össze se az ideológia, se a részvét. Arra pedig, ami nincs, miért adnának pénzt. A fenntartást oldja meg a polgári kormány, a tőkések, a Jóisten, nekik teljesen mindegy.
A Jóisten helyett Thürmer Gyula jelentkezett.
Egy évvel Kádár halála után a Munkáspárt nevében vállalta a sírgondozást. A panteon fenntartását is szeretnék megoldani, mondta, de pénzük egyelőre nincs rá. Majd csinálnak egy alapítványt, s talán abból.
A pénzekkel és a gondviseléssel korábban is voltak gondok.
Kádár nem szerette a temetéseket. A fontosabbakra bejelentették ugyan, de aztán majdnem mindig elmaradt. Viszont küldött maga helyett pénzt: három-, négy-, ritkábban ötezer forintot, azzal az üzenettel, hogy osszák széjjel. Az üzenet zavart keltett. Ki kapja? A sírásó? Ha urnás temetés van, nincs szükség sírásóra. A közreműködők? Azok meg sokan vannak. Végül odaadták az igazgatónak, ő tudni fogja, ki kapjon belőle.
Ma ilyen gondok nincsenek. Van viszont egy válaszra váró kérdés: mi legyen a munkásmozgalmi panteonnal? A Thürmer-féle buzgalmat a temetőben nem veszik komolyan. A munkáspártiak ránéznek Kádár sírjára, de ez minden. Arra már nem futotta, hogy a sövényt, ami körülveszi, a nyáron megnyírták volna.
Látni való, hogy a sorsára hagyott panteont állami pénzből kell helyreállítani. Az adófizetőkéből, ahogy mondani szokás. A hat pilon mindegyike másfél millióba kerül, muszáj elkezdeni, sorra zuhannak le a gránitlapok. Ha ott áll valaki, agyonüti. A kegyeleti bizottságban, melyet Jókai Anna vezet, indulatos javaslatot tett valaki: a kommunizmus temetkezőhelyét vegyék körül fallal, amilyen magassal csak lehet. Senki ne lássa, mi van mögötte.
Tiltakozom.
A nemzeti sírkertnél nincs tanulságosabb történelemkönyv. Egyetlen lapját se szabad kitépni. Igenis, jöjjön ide mindenki, és lássa, kik azok, akik előtt leborulunk, mert életük büszkeséget adó példa, s kik voltak, akiket idegen eszmék ügynökeként küldtek rá az országra. Hozzanak virágot – de hozhatnak botot is. Egy-egy sírra nem árt rácsapni utólag.
Ha én volnék a temető gazdája, naponta vezetéseket tartanék, érkezzenek a csoportok bárhonnan s bármikor. A mozgalom panteonjához érve persze szólnék, mint a tévében kegyetlen horrorfilmek előtt: megtekintésétől a gyönge idegzetűek tartózkodjanak!