Fanatikusok a vallás álcájában

Szeptember 11-ét a világtörténelmi évkönyvek minden bizonnyal úgy tüntetik majd fel, mint a nemzetközi kapcsolatok új korszakának kezdetét, akárcsak Hirosima megbombázásának napját. Ma minden eddiginél hatékonyabb eszközök állnak rendelkezésre az emberiség elpusztításához. Jellemző Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter, a nemzetközi politika egyik legjobb szakértőjének kijelentése. A New York-i és washingtoni terrorista merényletekhez fűzött kommentárjában megjegyezte: ha röviddel előtte azt kérdezték volna tőle, hogy elképzelhető-e egy ilyen esemény, nemmel felelt volna. Ha ugyanis valaki szem előtt tartja a terrorista műveletek logisztikai problémáját, akkor az, ami bekövetkezett, három-négy héttel ezelőtt még lehetetlennek tűnhetett számára.
Egy ilyen akcióhoz hosszú előkészítés szükséges. Megdöbbentő, hogy mennyi olyan embernek kellett részt vennie a vállalkozásban, akik hosszú ideje tudták, hogy ez az esemény a halálukat okozza majd. Ezért csak erősen motivált embereket lehetett bevonni a tervbe. Igaz, hogy már a második világháborúban voltak japán kamikazék, az ő felkészítésük azonban a saját hazájukban folyt, ahol a háborús helyzet következtében minden lehetséges ellenséges kémtevékenységet akadályoztak. A jelenlegi helyzetben viszont olyan területen kellett megtenni az előkészületeket, ahol a CIA-hoz és az FBI-hoz fogható hatalmas biztonsági szervezetek működnek, amelyek rendelkezésére óriási összegek állnak, és szabadon dolgozhatnak a saját földjükön. A terroristáknak nagy távolságokat áthidalva kellett dolgozniuk, és olyan eszközökre volt szükségük, amelyeket nem lehet minden sarki boltban megtalálni.
Tagadhatatlan, hogy zseniális tervezésre volt szükség az akció végrehajtásához. A gonosz hatalmas szelleme tevékenykedett itt, amelynek az eszközök szinte kimeríthetetlen tárháza állt a rendelkezésére. Most már milliárdokról beszélnek. Kérdéses, hogy található-e magánkézben ekkora tőke, hacsak nem tekintünk el a brunei szultántól, aki viszont a legkevésbé sem tartozik a gyanúsítottak körébe. Ilyen óriási pénzösszegekkel csak egy állam rendelkezhet, ám ha egy állam húzódna meg a terrorakció mögött, akkor hatalmas lenne az árulás vagy az indiszkréció veszélye.
Hogy a merénylet mindezen elképzelhetetlenül nagy nehézségek ellenére sikerült, az egyértelműen azt mutatja, hogy vége a biztonságunknak, ahogyan azt Winfried Martini évtizedekkel ezelőtt megírta.
Ennek azonban nem szabad azt jelentenie, hogy az ember hagyja magát elbátortalanítani. A passzív hozzáállás túl hoszszúra nyúlt periódusa után eljött az ideje annak, hogy cselekvő, tevékeny politikába kezdjünk, amely lehetővé teszi az új kihívásokra történő hatásos ellenlépést.
Először is a lakosság morálját kell erősíteni, és nemcsak az amerikai, hanem az egész szabad világ lakosságáét. Ostobaság lenne most csupán jajveszékelni ahelyett, hogy tisztáznánk: bár igencsak veszélyes, de biztosan nem reménytelen helyzetben vagyunk. A támadást az általunk megteremtett eszközök felhasználásával hajtották végre, ám nem a terroristák találták fel őket. Ezért még mindig jelentős előnyünk van velük szemben.
A megállapítást továbbgondolhatjuk: ez akarat és határozott fellépés kérdése. Túlságosan sokat pihentünk és élveztük a feszültség enyhülésének gyümölcseit a mögöttünk lévő békeidőben, amely mellesleg csak a háborúnélküliség sajátos állapotát jelentette. Ahogyan annak idején gyógyító hatású volt a szovjet szputnyik fellövése által okozott sokk – amely a Nyugat részéről olyan hatalmas erőfeszítésekhez vezetett, amelyek később a rettegett háború bekövetkezése nélkül váltották ki a Szovjetunió öszszeomlását –, úgy meglehet, most is ez történik. Ehhez azonban úgy kell megértetni a nyugati lakossággal a veszély jelenlétét, hogy eközben el ne bátortalanítsák.
Az utóbbi napok egyik biztató jele, hogy ismét tömegek töltötték meg a templomokat. A hit még mindig a belső erő óriási forrása, és az ima sohasem fölösleges. A morális megújulásnak a másik ember mélyebb megértéséhez kell vezetnie. Nem a gyűlölet ideje jött el. Sajnos egyes körökben terjed a mohamedánok elleni gyűlölet. Ez nem volna jó megoldás, nem járható út. Fel kell ismerni, hogy egész nemzetek, népcsoportok nem lehetnek felelősek azért, amit bűnöző elemek követnek el. Nem a vallásos emberek azok, akik a terrorizmust támogatják. A támogatók a fanatikusok, akkor is, ha vallásosnak álcázzák magukat. E sorok írója Észak-Írországban tartózkodott a terrorizmus legdühödtebb időszakában. Mint parlamenti képviselő meglátogathatta a börtönöket, gyűjtőtáborokat, és lehetősége volt beszélni az IRA számos bebörtönzött tagjával, akik folyvást katolikusoknak nevezték magukat. Ám sokan közülük csak papíron voltak azok: négyszemközt szinte mindegyik marxistának vallotta magát. Ugyanezt lehetett megállapítani később a malajziai, állítólag mozlim lázadók esetében.
Hiba lenne tehát azt gondolni, hogy a vallásos emberek veszélyt jelentenek. Semmiképpen sem kellene általában a mozlimokat tenni felelőssé a bűntettekért – amennyiben egyáltalán közel-keletiek voltak az elkövetők –, vagy kirekesztő magatartást tanúsítani velük szemben Nyugaton. Vannak bűnösök, akiket teljes szigorral meg kell büntetni. Semmi esetre sem szabad azonban kollektív büntetést alkalmazni, ami mindig szerencsétlenséghez vezet. Különösen keresztényként nincs joga az embernek ahhoz, hogy egy egész közösséget elítéljen. Ez az út ugyanis újabb jogtalanságokhoz vezet. Csak személyes felelősség létezik.
Az utóbbi napok egyik sokat ígérő lépése volt az, ahogy a NATO megerősítette: a szövetségesek kiállnak Amerika mellett. A globális fenyegetés elhárításához világméretű együttműködésre van szükség. Ez megtörtént már a XIX. század végén is, amikor anarchista merénylők Erzsébet császárné meggyilkolásában találták meg tevékenységük célját és értelmét. Ameddig az egyes államok elszigetelten védekeztek, és azt az előnyt biztosították az anarchistáknak, hogy politikai foglyoknak tekintik őket, tovább tombolt a terror. Csak akkor tűnt el a kísértet, amikor a merényleteket általános, nem pedig politikai bűncselekményekként kezelték. Egy ilyen határozatnak nemzetközinek kellett lennie. Aki nem csatlakozott hozzá, azt kiközösítették. Mindez példaként szolgálhat ma is. Ez azonban azt is jelenti, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben politikai okokból nem lenne szabad kétféle mércét használni. Nem lehet elítélni a terrorizmust – még ha nálunk is szedi áldozatait – úgy, hogy nem veszünk tudomást a más helyeken folyó kormányzati terrorizmusról.
Nem utolsósorban fontos a rendőrségek együttműködése a terrorizmus ellen. Az Európai Unió tapasztalata sajnos azt mutatja, hogy ezt nem lehet könnyen elérni. A kormányoknak nagyobb bátorságot kellene mutatniuk, és keresztülvinniük elhatározásaikat. Az egyes szervezetek közötti együttműködésnek is sokkal intenzívebbnek kellene lennie, mint eddig, és nem tűrni a kétszínű megnyilvánulásokat. Nem lehet például megengedni, hogy miközben Oroszország a terrorizmusra panaszkodik, Csecsenföldön továbbra is egy egész nép ellen irányuló pusztító háborút folytat, méghozzá a megkötött békeszerződés figyelmen kívül hagyásával. Valódi sikert csak őszinteséggel és nem képmutatással lehet elérni.
Szerencse, hogy az USA-ban olyan elnök van, aki mértéktartóan beszél, de ezzel egyidejűleg kész arra, hogy energikus intézkedéseket hozzon. Bush elnök megőrizte a nyugalmát e különösen nehéz időben. Ha Washington ezen az úton marad, akkor Európa jól felfogott saját érdeke is, hogy korlátlanul támogassa tengerentúli partnerét. Ebben az esetben nem marad el a siker.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)