Harmónia vagy zűrzavar?

Mire e sorok megjelennek, Eötvös Péter már túl lesz az angliai Glyndebourne operaházában megrendezett Janácek-opera dirigálásán, az edinburghi fesztiválon, s ősszel ismét francia földre készül: ő lesz a strasbourgi Musica egyik sztárja, a párizsi Chatelet színház pedig Három nővér című darabjának a premierjét tartja majd. No és vendége lesz a Radio France filharmonikusainak is, akikkel magyar programot rendez. Eötvös Péterrel a Villeneuve-les-Avignon kolostorban beszélgettünk, ahol koncerteket és mesterkurzusokat tartott.

Kurtág és Ligeti mellett itt, francia földön is önt említik az új magyar zenei hagyomány egyik markáns képviselőjeként. Hogyan jellemezné ezt a hagyományt?
– Ligetivel és Kurtággal egészen különös véletlennek köszönhetően már a kezdetek összekötnek: az például, hogy valamennyien Erdély szülöttei vagyunk. Ez természetesen Bartókot is jelenti, közös szellemiséget és világlátást vele s egymással. Mindhárman Bartókból indultunk ki, s mindig hozzá jutunk vissza. Az ő életműve és egész szellemisége nemcsak munkásságunkat, hanem alkotói közösségünket is meghatározza.
– Hogyan fogalmazná meg a bartóki gondolkodás lényegét?
– Számomra ez teljesen nyitott kultúrát jelent, amelynek egy része a magyarság. Amikor Bartók elment zenét gyűjteni Törökországba, rendszeresen járta Romániát és Szlovákiát, hogy a magyar népzenét felkutassa, az eredetet, a gyökereket megtalálja, nemcsak azért tette, hogy megismerje népi kultúránk gyökereit, hanem azért is, hogy ezt a nemzeti zenekultúrát a már meglévő klasszikus zenei vonulatba, az egyetemes emberi kultúrába illessze. A műveit tehát úgy komponálta, hogy a népzenei elemeket a klasszikus zenével elegyítette. Tulajdonképpen ugyanúgy tett, mint ahogyan korábban a klasszikus német szerzők, akik a műveikben időnként szintén egyfajta német népzenei hangot próbáltak megszólaltatni. Ez a fajta komponálás egyébként két kultúra keveredése: egy évszázadokon keresztülhúzódó európai műzenei kultúra és a népzene keveredése, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy az individuális és a közösségi zenei gondolkodás találkozása.
– Mennyire fogékony Nyugat-Európa publikuma erre az „elegyes” zenei filozófiára? Milyen a fogadtatása?
– Nyugodt szívvel mondhatom, a fogadtatás nagyon is pozitív. Ligetit például a XX. század második felének legjelentősebb komponistái között tartják számon, a fiatal nemzedék többnyire az általa kitalált technikákra és zenei gondolkodásmódra támaszkodik. Hatása a fiatalokra felülmúlhatatlan. Kurtág az elmúlt tíz esztendőben lett hallatlanul népszerű. Neki állandó fesztiválja van, s a világon mindenütt játszszák. Az én munkásságom kicsit másként alakult. Karmesterként és zeneszerzőként egyaránt tevékenykedtem, s úgy hiszem, egyik alkotói munkám segítette a másikat. A 90-es évekig főként dirigáltam, azóta viszont inkább a zeneszerzés köti le a figyelmemet és energiámat. Mostanság úgy tartanak számon, mint olyan komponistát, aki vezényel.
– Ön zenét szerez, karmesterként dolgozik, de zenepedagógus is. Avignonban például mesterkurzust tart fiatal, a kortárs zene iránt érdeklődő komponistáknak és karmestereknek, akik a világ minden tájáról érkeznek. Mit tanít, mit mond nekik: merre haladjanak, és mit tükröztessenek a mai világból? Harmóniát vagy zűrzavart?
– Ez az alkotói hozzáállás alapkérdése, csakhogy ezt a kérdést egy alkotó nemigen teszi fel, ezt csakis „kívülről”, a kíváncsi hallgató vagy a kíváncsi néző oldaláról fogalmazzák meg. Alapvetően ugyanis minden művész harmóniát akar teremteni. Olyan alkotást szeretne létrehozni, amely példát mutathat arra, milyen is legyen a világ. Megpróbálom konkrét példával érzékeltetni, mire gondolok. Az építész felépít egy olyan házat, amely korának egyik legjellegzetesebb kifejezési formája. Magyarán: az épületet erősen összekötjük az adott kor gondolkodásmódjával, érzelmi világával. Nos, ugyanez történik a többi művészeti ágban, az irodalomban vagy a zenében is. Az alkotók megfogalmazzák a maguk reakcióját, véleményét arról, ami a világban történik. Prokofjev például a második világháborút „írja meg” szimfóniáiban, a Szovjetunió oldalán, s így tesz Sosztakovics is. De említhetném akár Bartókot is, aki nagyon szerényen, tisztes távolból rezonál a világra; ő tulajdonképpen a napi életre reagál.
– S ön mire reagál manapság? Mit tart fontosnak?
– Tulajdonképpen szintén a napi problémákra reflektálok. Sosem vallottam azt a nézetet, hogy a művészetnek szórakoztatnia vagy megnyugtatnia kell. Ezek buta fogalmak. Nem szórakoztatni kell, hanem szórakoztatva kell információt adni. A szórakoztatás szerintem csak annyit jelent, hogy világos párbeszédet folytat egymással a közönség és az alkotó. Ám ezt a művész és közönség közötti dialógust állandóan erősíteni kell, ezért a műalkotásban állandóan lennie kell olyan új elemnek is, amelyet a közönség még nem ismer. Ez ugyanis az újdonság, a megújulás záloga.
– Ezt hogyan alkalmazza a saját munkájában?
– Az én egyik alapterületem a zenekar. Karmesterként az az alapproblémám, hogy a jelenlegi zenekari formát – amely még a XIX. században kialakult tradíció – hogyan lehet átvezetni a jövőbe. Hogyan és mivel érhetem el, hogy ne rekedjen meg a XIX. század struktúrájában, gondolkodásmódjában, légkörében, hanem olyan irányban alakuljon, amely halad, fejlődik a korral? Ez nem jelent mást, mint a XIX. századi merev kategóriák fellazítását, a zenekarokon belüli szerkezeti változtatások szükségességét. Mondok erre is példát. Köztudott, hogy a XIX. századra a hierarchikus gondolkodás volt a jellemző, s az is közhely, hogy ez ma már nem időszerű. A demokratikus gondolkodásnak a zenekaron belül is tükröződnie kell. Nos, ezt megoldani nem csekély feladat.
– Ez bizony kicsit nyakatekertnek tűnik fel a kívülálló számára. Mit jelent mindez a zenében, pontosabban a zenekari munkában?
– Ha darabot komponálok, tudnom kell, hány zenész játszik benne, melyik muzsikuscsoportból lesz több, s melyikből kell kevesebbnek lennie. Egy klaszszikus zenekarban van bizonyos számú vonós, bizonyos számú fúvós, úgy, ahogyan ez a XIX. században kialakult, s azóta is megszokott. Hogy egy furcsa párhuzamot vonjak: a hadseregeknek is megvoltak a maguk szabályai, hogy tudniillik hány gyalogosnak, hány tüzérnek, hány lovasnak kell lennie a seregben, s milyen felszereléssel kell működniük. Nos, a XX. században ez a klasszikus csapatfelépítés megváltozott: egyes haderőnemek megszűntek, mások pedig átalakultak. Ma már teljesen másfajta a katonai struktúra, hiszen maga a funkció is megváltozott. Ugyanez a helyzet a zenekaroknál is. Egy mai zeneszerző már nem feltétlenül tizenhat első hegedűre komponál muzsikát. Lehet, hogy neki tizenhat fuvola vagy tizenhat első fuvola kellene. Csakhogy ezt manapság nem mindig lehet megtenni, éppen, mert a múlt századi hagyományok és a régi struktúrák nem adnak rá lehetőséget. Nehéz tehát például tizenhat fuvolistát összehozni, mert ahhoz már pénzt kell átcsoportosítani.
– Ez korlátokat szab a komponistának is?
– A zeneszerző alakíthatja a dolgokat úgy, hogy nem fogadja el a korlátokat. Lehet támadni a struktúrát úgy, hogy az ember azt mondja: létrehoztam egy jó művet, ám ehhez erre és erre van szükség. S ha az alkotó ezt meg meri tenni, akkor a dolog működni fog.
– Vajon a modern zene a hierarchikus rendszerek megdöntése felé tart?
– Beethoven egész életében mást sem tett, mint egyre odébb tolta a korlátokat. Az egyik legforradalmibb zeneszerző volt a maga korában, mert semmilyen merevséget nem fogadott el.
– Manapság hová vezethet a korábbi kategóriák és a hagyomány elutasítása?
– A kategóriák el nem fogadása: a világ építése. A haladás. Ha ugyanis elfogadjuk a korábbi struktúrákat, a túlhaladott, idejétmúlt kategóriákat, akkor lassan pusztulásra jut a világ. Bepenészedik minden, megakad a fejlődés. A mi elsődleges feladatunk ezért az, hogy nyitottak és éberek legyünk, s állandóan figyeljük, vajon jó irányba haladunk-e, s ha nem, hát hogyan változtassunk.
– Ha jól értem, amit mond, akkor ez egyúttal új struktúrák, új kategóriák létrehozását jelenti. Melyek az ön új kategóriái?
– A komponálásban azok a formák, amelyek a korábbiaktól eltérő struktúrákat igényelnek a zenekaroktól. Örömmel tapasztalom, hogy a nagy zenekarok tízesztendei küzdelem után most már hajlandók tárgyalni, és találnak pénzt is arra, hogy alkalmazhassák az újfajta zenekari összeállításokat és hangzásformákat.
– S mi lesz a végeredmény: kakofónia, avagy nyugalom, harmónia és szépség?
– Szerintem ezek buta fogalmak, önmagukban semmit sem mondanak. Mindig voltak olyan alkotók, akik panaszkodtak, hogy a kor, amelyben éltek, túl zavaros, túl nehéz és viharos volt. Ez az ókor óta így van. A maga idejében minden korszak zűrzavaros, mert szokatlan eseményeket hoz, mert új váltja fel a régit. Ilyen szempontból tehát minden kor egyforma, s mindegyiknek megvan a maga értéke. Akkor érzékeltetjük igazán a korunkat, ha nem a felszín fecsegésére figyelünk, hanem a mélységet mutatjuk meg.
– De vajon a közönség hajlandó-e mindezt elfogadni, befogadni?
– A közönség mindig mindent elfogad, ha jól van szervezve. A közönségnek semmi más igénye nincs, mint az, hogy világos információkat és ezzel egyfajta rendet kapjon.
– Ön a hierarchiák szétrombolásáról és a tradíciók elutasításáról beszél. Ugyanakkor Franciaországban a kritikák, de még a műsorfüzetek is azért örvendeznek, hogy ön és az ön által irányított Acanthes Központ a magyar identitást és ennek gazdagságát képviseli. Nos, ez a magyar identitás – amely részben konzervatív, lassan változó s tán nemegyszer befelé forduló kultúrát jelent – hogyan egyeztethető össze az ön által követelt és megvalósított modernséggel?
– A magyar identitás itt, Franciaországban pillanatnyilag egyszerűen a magyar kultúra jelenlétét jelenti. Azt, hogy én és a többi művész a magyar színház, a magyar tánc, a magyar zene képviselői vagyunk. Magyar alkotók. Ez nem kevés! Egyébként nem gondolom, hogy a magyar kultúra konzervatív, legfeljebb a magyar befogadó réteget tartom konzervatívnak.
– Az ön tapasztalatai szerint a francia közönség mennyire vevő a magyar kultúrára?
– A franciák nagyon nyitottak, s nemcsak a magyar, hanem bármilyen kultúrára. Tehát a magyar kultúra az ő számukra egy a sok közül, s nekünk erről nem szabad megfeledkeznünk. Francia földön a kultúrával való kereskedés vagy figyelemfelkeltés egyébként évszázados hagyomány, hiszen a politikusok régente is főként a kultúrát használták fel arra, hogy bizonyos gondolatokat népszerűsítsenek. A franciák nagyon érzékenyek a kultúrára, s a kultúra nyelvén keresztül lehet őket a legjobban megfogni, sokkal jobban, mint például reklámmal vagy bármi mással.
– Milyen a franciaországi magyar évad, a MagyART?
– Amikor a franciák keresték a magyar kulturális évad logóját, a MagyART betűösszetétel sokakat meghökkentett. Mára azonban fogalommá vált. MagyART, magyar művészet: az utóbbi hónapokban mindenütt hallok erről. S mindenütt elismeréssel mondják ki.