Hol volt, hol nem volt

Nem várt vendég érkezett egy kis zalai faluba: Amerikából jött haza látogatóba. Az idősebb nemzedék még emlékezett a nagyapjára, az öreg Varga Jóska borbélyra, aki az első háború után vette kezébe a vándorbotot. Nebrasca államig meg sem állt, életjelt sem adott magáról. Az unokája hozta most el utolsó üzenetét.
Őt már Paulnak nevezik, és eléggé töri a magyar nyelvet. Ünnepélyesen köszöntötték megérkezésekor, a polgármester vacsorára is meghívta. A lányos mamák meg minden lépését figyelték, mivel nemcsak szemrevaló legény volt, de lesz is mit aprítania a tejbe, ha átveszi az apja kis szatócsboltját abban a kiejthetetlen nevű városkában, ahol él.
A régi rokonok, akik már meg is feledkeztek az Amerikába vándorolt atyafiról, rögtön öszszebeszéltek, hogy egy kis házi mulatságot rendeznek a tiszteletére.
Erre azonban nem került sor, háromnapos itt-tartózkodás után Paul hirtelen visszautazott Amerikába. Még csak el sem búcsúzott. „Megsértettük tán valamivel?” – vonta össze a szemöldökét a jegyző, amikor elmesélte nekem az esetet. „Kissé furcsán viselkedett” – emlékeztek mások. Az első napon még minden nagyon érdekelte, látni akarta a rétet, a kis patakot, a régi templomot, a tágas vásárteret, tele volt csodavárással, aztán nagyon lelohadt a kedve. A második napon már egyre komorabban járta az utcákat, a harmadik napon pedig összecsomagolt, és a déli vonattal elutazott. Köszönni is elfelejtett. Hát érti ezt valaki?
Meghallgattam a látogatásról beszámoló minden történetet, és azt hiszem, megsejtettem, mi zajlott le benne. Elmondani azonban meg sem kíséreltem. Mert ugyan ki értené meg a falusiak közül? Rájöttem ugyanis, hogy ez az Amerikában nevelkedett fiatalember tulajdonképpen nem is ebbe a zalai faluba jött haza. Hanem abba a régibe vágyott vissza, amelyről a nagyapja mesélt neki apró gyermekkorában.
Magam elé képzeltem, ahogy a volt zalai falusi borbély a térdére vonta a kisunokát, és miközben hintáztatta, elmondta neki, milyen is a falu alatti kis akácos erdő, ahonnan méhek ezrei hordják az édes nektárt. Nyilván még a méhek zümmögését is hallotta, és érezte az akácvirágok illatát, amely semmi mással össze nem hasonlítható a világon.
Ennek az akácosnak meséből megismert hangulata élt benne esztendők óta, s megérkezése után nyomban ezt az erdőcskét akarta látni. Ám hiába kereste, már tizenöt esztendővel ezelőtt kivágták, a helyére nyárfát telepítettek, az meg hiányosan nőtt, és ma is csenevész.
A rét dajkálta pöfögő daráló, amely mindig úgy dohogott, mintha a föld szíve lenne, szintén örökre elhallgatott. Meghalt, eladták, lebontották, nyoma se maradt. Még azt a hosszú, fatörzsből kialakított padot sem találta a helyén Paul, amelyen valaha az öregek ücsörögtek pipázgatva. Valaki régen feltüzelte.
A falu már nem is emlékszik a padra, az már csak benne élt. A mai falusiak esténként nem a padon ülve bandázgatnak, hanem a televíziót nézik. Becsatangolta a fiú a fél falut, a vásártéren sokáig ácsorgott, mintha keresne valamit. Hát persze, mi mást, mint azt a régi körhintát, ami verkliszóra itt nyikorgott, és röpítette a lányok színes szoknyáját. De hol van már az a régi verklis?
A Szakáll-féle sarki vendéglő előtt órákig várt valamire az amerikai. Azokra a tekézőkre talán, akikről a nagyapja mesélt, akik papucsban jöttek, és vad kurjongatások között dobálták a bábuk sűrűjébe a golyót. Ma nincs itt tekepálya, csak egy rozoga pénznyelő automata szomorkodik az ivóban. No és a fonó? – makacskodott egyre. Az csak van? Néztek rá bárgyún. Fonó? Hírét sem hallották. A falusi aszszonyok robogón járnak a közeli városka piacára. Hát csupán ennyi történt. „Hűtlen lett a falujához” – dohogott a patikus.
Nem adtam neki igazat. Én inkább az ellenkezőjét állítanám. Paul igenis hű maradt a faluhoz, ahhoz a régihez persze, amelyet a nagyapjától kapott örökségbe, amelyet élete végéig a szívében hordoz, és meg akar őrizni tisztán, ahogy a meséket szokás megőrizni. Hol volt, hol nem volt...