A nagy fekete autó hátsó ülésén ült, a vezető mögött. Mellette civil ruhás férfi, mozdulatain, hangsúlyain érződik, hogy gyakrabban visel egyenruhát. Mióta beültek, senki nem szól. 1952 augusztusában a pesti utcák kihaltak, néhány ember lézeng a tűzforró járdán. A száguldó ketrecből most nagyon irigyli a járókelőket.
Szabadok, gondolja, de rögtön szelíd fintort érez az arcán. Gyorsan elhessegeti a helyzethez nem illő grimaszt. Alig ideges. Megnyugtatja, hogy a két férfi nem volt durva, amikor érte jött. Szinte megkérték, hogy fáradjon velük.
„Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened!” – rémlett fel benne a verssor. De a kocsi ablakait sem függönyözték el, se bilincs, se fenyegetőzés. Az Uránia mozi előtt jártak. „Letört bilincsek” – hirdette a hatalmas festett plakát a mai műsort. „Igen, a kétértelműségek világában bármi előfordulhat.” Biztos volt benne, hogy semmilyen állam- vagy szocializmusellenes cselekményt nem követett el. De a terrorra épülő rendszerben elég lehetett bármilyen vélt hatalmi érdek vagy akár kicsinyes munkahelyi ellenszenv, és az ember menthetetlenül a szocialista „igazságszolgáltatás” áldozatai között találta magát.
De emberünk már 1945-től nagyon vigyázott, hogy ne kerüljön a kommunista párt irányította politikai rendőrség látókörébe. Azt hitte, kimaradhat az egészből. Szurkolt a bátraknak, de nem vállalt velük közösséget. Kivárt, mi lesz a vége. Ha a demokrácia győz, az mindenképpen előnyös lesz: egyszer beszélt Sulyok Dezsővel Pápán, Pfeiffer Zoltánnal egy házban lakik a Báthory utca 8.-ban, a demokráciában érvényesülhet is. Ha pedig a kommunisták győznek: meghúzódik, sőt még jelentkezhet is, a lapja tiszta, doszsziéja nincs.
A Molotov térről indul a Szabadság
Kivárt, de úgy vette észre, hogy így tett az értelmiség nagyobbik része is. Most a fekete autóban már tudta: óriási hiba volt. Az értelmiség pöffeteg magabiztossága és kivárása a legnagyobb önbecsapás. Ellenzékiségnek hazudott kivárás. „Hát persze: egy magasan kvalifikált értelmiségi meg kell hogy legyen győződve arról, hogy jobb pénzügyminiszter, oktatási miniszter, végső soron miniszterelnök vagy bármilyen vezető lenne, mint aki éppen betölti a posztot. Ha nem lenne meggyőződve róla, és nem érzékeltetné is ezt, mit keresne a katedrákon, előadótermekben, konferenciákon? Elveszne az „értelmiség” kiváltságos helyzete. De az ellenzékiségbe burkolt kivárás csak addig tart, amíg pozíciót nem kap valaki. És a körforgás újra megindul.
Még mindig fut a kocsi Budapest utcáin. „Az Andrássy út 60.-ba már rég beértünk volna” – gondolja, és ez újra megnyugtatja. A Molotov téren járnak. Hogy kerültek ide? A hajóállomásról most indul a Szabadság gőzös. Keresi az okokat, de gondolatai csak elkanyarodnak. A bezártság, a végkifejlet közelsége, úgy látszik, igényli az összegzést. Kívülről figyelt mindig, aztán eljött 1948 vége, a szocializmus építése.
Tette tovább a dolgát, de sohasem értette a felajánlkozókat. Egyszer beszéltek erről egy ismerős házaspárral – ugrott be az emlék. Akkor arról vitatkoztak, kik a felelősek a törvénytelenségekért, a kivégzésekért, a mindennapi terrorért, kuláklistáért, kitelepítésért, koncepciós perekért. A barátja csak a kommunista párt vezetőit hibáztatta, és felmentette a párt tagjait, akik hittek, hisznek a proletárdiktatúra, az állandó osztályharc jogosságában. Ő akkor a kétségeit hangoztatta, valami olyat mondott, hogy nincs Hitler, és nincs Rákosi, ha nincs az SA-pofozólegény meg a kommunista „tömegharc”. A felesége már akkor érezte, hogy ebből baj lesz, de aztán nem gondoltak a beszélgetésre. Fél év is eltelt azóta.
Levél Ilja Ehrenburgnak
Még mindig mentek. A mellette ülő férfi a szemével intett, hogy húzódjon távolabb az ajtótól. Lágymányoson jártak, úgy rémlett, hogy már másodszor látja ezt a szürke házat.
A felajánlkozók. Nem értette őket. Mikor megjelent a munkahelyen, a lakóházban a „felelős” – párttitkár, „népnevelő”, házbizalmi stb. –, és a legképtelenebb vállalásokat igényelte. Szürrealisztikus volt, mikor a Báthory utcai házban, ahol lakott, lakógyűlést kezdeményezett a házbizalmi, akiről tudták, hogy jelentéseket ír a megfelelő helyre. Mindenki eljött. Ő is ott volt a hátsó sorokban. Figyelte az idős mérnököt és feleségét, a tanárt, az esztergályost, az első emeletre társbérlőként beköltöztetett családot; a gyerekeket is hozták. Levelet küldtek Ilja Ehrenburg elvtársnak, amelyben megköszönték, amit eddig a békéért tett. Emberünk azon tűnődött: ezt is Rákosi találta ki? Gerő, Farkas, Révai? Vagy ez Bakos elvtárs ötlete? Ez utóbbi valószínűtlennek tűnt, tekintve, hogy a levél szövegét készen, legépelve hozta. Emlékezett az idős jogászra, aki beleizzadt, amikor először kellett kimondania az „elvtárs” megszólítást. Most is ott ül, és még hozzá is szól: Jó lesz ez így, Bakos elvtárs! Haza, szabadság, dolgozó nép, béke!
Ezt már nem értette. Meg Veres Mihály traktoristát sem, aki a Grősz József kalocsai érsek elleni koncepciós per után tollat ragadott: „... válaszolok a Grősz-bandának, amely az én traktoromat is el akarta rabolni a dolgozó parasztságtól, és ismét nyomorúságba akarta dönteni a magyar népet.” Rákosi kényszerítette ezt is? Vagy állt mögötte egy géppisztolyos ÁVO-s? Vagy az egész nem igaz? És a tanárok, írók, költők, színészek, újságírók?
Burány Géza római katolikus esperesplébános Csépáról miért írta: „Akik most a bíróság előtt feleltek tetteikért, azok áruba bocsátották az árva fájdalmát, az özvegy könnyeit, és el akarták kótyavetyélni azokat a nagy értékeket, amelyeket az elmúlt hat év során a magyar nép nehéz munkával létrehozott. És mindez miért? Hitvány anyagi előnyökért...” Vajon ott állt a plébános mögött is egy fegyveres, esetleg maga Kossa István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke?
Valódi indulatokat is felfedezett, nem is ezt kárhoztatta, hanem azokat, akik kihasználták ezt a nagy erőt saját céljaikra. „A gyermekéveimet elrabolták tőlem a Grősz-féle papok és földesurak – írta Galambos Károly –, de szabadságomat kivívták a Szovjetunió hős katonái, és éberen őrködik szabad életem felett a Párt és népünk drága vezére, Rákosi elvtárs.”
Ahogy idősödött, egyre jobban gyűlölte a vad indulatokat. Ennek paradox jellegét azonban nyugodtabb pillanatokban érezte. Mindent megmérgezett a „kicsoda ő?” szemlélete. Magán is észrevette az általános tendencia jeleit. Nem az számít már, mit ír, milyen sporteredményeket ér el, hanem „kicsoda”? Korábban is gyűlölte ezt. Kicsoda? Arisztokrata? Proli? Keresztény? Zsidó? És most? Munkás? Osztályidegen? Kulák? „Egyéb”? Nem tudta függetleníteni magát. „Minden akcióra van reakció. Ha máshol nem, a gondolatokban. Visszamenőleg is érvényesítették. Eltűntek a »polgári« szerzők a könyvespolcokról, a tananyagból.”
Novák Ilonát, a nagyszerű úszónőt szerette. De az a nyilatkozat: „... olyanná igyekszem nevelni gondjaimra bízott tanítványaimat, amilyenek a vidám, öntudatos, legyőzhetetlen szovjet fiatalok.” Viszont megnyerte a 4 x 100-as gyorsváltóval az olimpiai aranyat! (Szovjetek női úszásban dobogóra sem kerültek.)
Nem tudta: sajnálja ezeket az embereket? Mindenkit kényszerítettek? Vagy mindenki így gondolta? A tudóst kényszerítették, hogy kifejtse: „Sztálin elvtárs nyelvtudományi munkái segítik az irodalomtörténetet, és felfegyverzik a tudományt arra, hogy kivegye a maga részét a »szocialista tartalom, nemzeti forma« kultúrájának kommunista jövőt építő harcából.”
Már fájt a feje, a hatalmas autó csak rótta Budapest utcáit, a forróság beköltözött a ruhája alá, magabiztossága kezdett elszállni, kétségbeesés vett erőt rajta, beszélni szeretett volna a hallgatag útitársakkal, elmondani, hogy itt valami félreértésről lehet szó, ő soha semmi kivetnivalót nem tett, csak élni szeretett volna, strandra, moziba, utcabálba járni, nem foglalkozni politikával; támogatja a szocializmus építését, a népfrontot, Rákosi elvtársat, harcol a békéért és a munka frontján, jegyzett békekölcsönt, látogatja a szabadnép-félórákat, a Munkára, Harcra Kész mozgalom rendezvényeit, elítéli az imperialista fenevadak koreai háborúját, Sztálin elvtársat tekinti a világtörténelem legnagyobb géniuszának, a nemzetközi proletariátus vezérének és a legkiválóbb nyelvésznek... Haza, szabadság, dolgozó nép, béke...
Ébredjen! – rázza meg egy határozott kéz. Egy villa előtt áll az autó. Kiszáll. A szögletes civil fogja a karját, de nem mint fogolyét, inkább támogatja. Hálás érte. A villa lépcsőházából lefelé mennek, a lépcsősor középen homorú, csupasz villanykörte világít. Vastag vasajtót löknek be előtte – vállal kell megsegíteni, valahol alul akad –, annál nagyobb a meglepetése. Rendesen berendezett irodába vezetik, szőnyeg, ülőgarnitúra, íróasztal, székek, egy heverő. A plafonnal érintkező ablakokon rácsok, elfüggönyözve. Az íróasztalnál szürke egyenruhában őrnagyi rangjelzéssel széles vállú férfi ül. Mutat, hogy üljön le.
– Köszönöm, őrnagy úr – mondja könnyedséget tettetve.
– Nem őrnagy „úr”. Engem a munkásosztály küldött ide. Persze maga beleizzad, ha az elvtárs megszólítást kell használnia – ezt nem ellenségesen, inkább elgondolkodva mondta, lassan kifújva cigarettája füstjét. – Már negyedik éve dolgozom itt, régen idomszerköszörűs voltam. Tudja, kétezred milliméteres hibákat köszörültem ki az idomszereken. Magánál is volna itt egy kis hiba. Ezt kellene kiköszörülni.
Választ nem vár, csengetésre egyenruhás érkezik, kivezetik, szűk folyosón néhány lépés után lefelé vezet a lépcső. Meglepve látja, hogy itt cellák sorakoznak, az egyikbe irányítják. Kis íróasztal is van benne. A tizedes az asztalon fekvő papírra, ceruzára mutat:
– Írja le, mit követett el. Részletesen.
Mire észbe kapna, már rácsapódik a cella rácsa. Rögtön elhatározza, hogy semmit nem ír, nehogy olyat „valljon be”, amiről nem is tudnak. Az órák teltével azonban inkább úgy dönt, hogy valamit írni kell az együttműködés jegyében. De mit? Még ezen gondolkodott, mikor újra a széles vállú őrnagy elé vezették.
Két darab rouge (tokkal is)
– Ön ajándékcsomagot kapott ez év június 28-án Kanadából. Igaz ez?
– Igen – válaszolja kedvetlenül, és átsuhan az agyán egy nyugati összeköttetésre épülő, kémkedéssel megerősített hazaárulás vádja, s már látja is magát a kivégzőosztag előtt.
– Ön nem jelentette, hogy túllépte az 1952/31. minisztertanácsi rendeletben megszabott éves keretet. Így volt?
– Valóban kaptam csomagot, de a rendeletet nem is ismerem.
Elé teszi a rendelet szövegét. Ez kimondja, hogy havonta legfeljebb egy darab, maximum tíz kilogrammos csomagot lehet átvenni. Meg volt szabva az egyes termékekből az éves keret is. Eszerint kávéból 1500 grammot, teából 400, kakaóból 2000, csokoládéból 3000, gyermektápszerből 5000 grammot lehetett küldeni és kapni. Két darab férfiöltöny, egy darab női ruha is lehetett a csomagban évente. Meg harisnya és zokni, legfeljebb négy pár, ebből egy pár nejlon.
Kölnivíz is lehetett a csomagban 500 gramm, parfüm 200 gramm és két darab rouge (tokkal is)!
Összerezzent. A nejlonharisnya. Abból bizony négy pár volt abban a csomagban. Hosszú csend következett, óráknak tűnt minden perc. A harisnyára gondolt, mennyire örült neki a felesége, még ki is nevette, hogy fel akarja venni az augusztus 20-i nagy utcabálra, negyven fokban.
Az őrnagy rideg hangja szakította félbe merengését:
– Most erről ennyit. Feladatunk van a maga számára...
Korda Sándor
Egy kis alföldi faluból indult, a világ egyik legbefolyásosabb filmese lett
