Kísértet járja be Amerikát

Jezovicsot porig alázta az a brutalitás, amely a New Yorkot ért terrortámadás füstgomolyából áradt. Mint kénkőbűz, amelytől az ember szimatoló állatként is visszahőköl, néző állatként pedig őrülten megriad.
Bánatában hamar összekapta magát, hogy fölkeresse azt a drága hölgyet Lengyeltótiban, aki a maga sok évtizedes bölcsességében, a Nagy-tó partján élve, Jezovics emberszakértője volt, s aki hamarjában megpróbálta Jezovicsot elcsitítani, mint afféle női Zoszimov Dosztojevszkij regényéből. Bő kendőben ült az őszi kályhánál, ahonnan ugyancsak fanyar füstszag áradt, de vigasztalóan, mint emberi életjel.
– Jezovics, Jezovics… Csak nem összeomolni elsőre, mint a World Trade Center… Te mindjárt öszszeomlasz. Nem szabad. Hosszú táv.
Morzsolgatta köszvényes kezeit, mint teste rózsafüzérét.
– Amerikát kísértet járja be, ahogy a tizenkilencedik század Európájáról írta Marx. Ebből árad a baj, az a bűz, amelyet te az agresszivitás szagának érzel, fiam. A történet menete hasonló.
Annak idején, történetesen a XIX. században úgy alakult a helyzet, hogy az úgynevezett ipari társadalom túlnőtte önmagát, és a tőke fejlődésének sötét gyúanyagával tömködte be a polgári otthonok és polgári nemzetek kályháját.
Mi jött erre? A kommunizmus – mint olyan. Mint eszme, mint levegő, mint kárhozatos, de a fölszabadulás érzetét árasztó ideológia. Milyen szép is volt! Az egyenlőség jelszavát – a szabadság és testvériség jelszavai közül kiragadva – világbirodalmi szervezőerővé avatták. Világforradalmat csináltak. Ez az a bizonyos kísértet, a kommunizmus kísértete.
Lett rá egyesület – alias „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, hithű baloldali lapokon még ma is ott fényeskedik a fejléc –, lett rá ember: Leninhez képest az összes terrorista gyermeteg csínytevő, Sztálin pedig létrehozta a totális állam bosszúgépezetét, amilyenről az előző századokban Dzsingisz kántól a toweri börtönökig még csak nem is álmodtak.
Amerikát a pénz kísértete járja be. Már bejárta. Velejéig megmérgezte az Egyesült Államok életét, s mint korábban a remény fantomjaként a kommunizmus, most az emberi fejlődés fantomjaként a fogyasztás öngerjesztő mérgével pusztítja el önmagát.
Ugyanaz a képlet, vagy még rosszabb. Hiszünk valamiben – és ez öl meg.
A huszadik században az egész világon el akartuk terjeszteni az egyenlőség eszméjét: Afrikában, utóbb Ázsiában, Kínában, mindenütt, s világméretű lelki AIDS-t terjesztettünk el – százmilliók kerültek a kényszerkezelő gulágokra, az emberi silókba, a kulturális senyvedés kommunista börtöneibe. A megváltás eszköze embergyötrő inkvizícióvá fajult. Ez ellen kelt föl végül a világ – vagy éppenséggel Amerika –, s a kommunizmus, Reagan szavaival élve, a történelem szemétdombjára került.
Az öregasszony fát dobott a tűzre, s mintha kajánul dörzsölte volna össze kecsesen köszvényes kezeit.
– Akár hihető, akár nem, a pénz megöli Amerikát. Azzal, hogy van, hogy terem, hogy szaporodik, mint a vírus, terjed és fertőz és allergiát okoz s némi halált. Pedig milyen üdvhozó eszköz a szegénység leküzdésére – mint amilyen a kommunizmus volt.
Ez olyan általános mondásnak tetszik, de biológiailag és pszichológiailag is így van. Ugyanolyan belső törvényű rendet és terrort hoz létre, mint a kommunizmus. Megvannak a maga immár százmilliós gulágjai – a pénz nyomorultjainak a gulágjai. Világméretű megfigyelőrendszerek, lehallgatókészülék-birodalmak, biztonsági csapdák alakultak ki, mint annak idején a Szovjetunióban. Ugyanúgy irányítják a kultúrát a lobbik pénzügyi szervezetein keresztül, ahogyan Sztálin egyszemélyes lobbija kergette halálba, pusztulásba, öngyilkosságba Jeszenyint, Babelt vagy Mandelstamot. A pénz – szinte akaratlanul és önműködően – kivégzi a tehetséget egyszerűen azzal, hogy mint agyvelővírus fölfalja a szakralitást, a világ istenes mivoltát. És! – az öregasszony fölemelte begörbült, köszvényes mutatóujját, ahogy Keresztelő Szent János mutat Grünewald festményén a fölfeszített, lenyaklott, behorpadt Emberfiára, a Messiásra.
Ecce homo! – Az öregasszony fölkiáltott, prófétálva. Ez lettünk. Íme, az ember!
Amerikában s lassan az egész injekciózott világban az a különös, hogy ezt maga az ember nem érzékeli. Elveszítette immunitását. Az igazság erejének érzi a pénzt. Boldog benne, vele, általa. Nem észleli, ahogy beül az autójába, ahogy a hiteleit törleszti, ahogy lubickol sekélyes álmaiban – hogy elváltozik. Mint ember, mint bőranyag, mint klónozott birka.
A legborzalmasabb, hogy ezt alig-alig lehet békés eszközökkel érzékeltetni, konferenciákkal szétfecsegni, hősies teljesítményekkel és világrendszerekkel és magányos remekművekkel orvosolni. Mert eme kommunisztikus pénztudat Amerika-szerte és világszerte mindenképpen és törvényszerűen agressziót vált ki, amely a maga brutalitását és tehetetlen dühét akarja a felhőkarcolók arcába vágni. Ki szereti Amerikát? Ezt az Amerikát? A japánok, palesztinok, netán a belgák, németek, kínaiak, vietnamiak, koreaiak, oroszok vagy kik? Mert én nem.
– És te, Jezovics?
– Én a gyerekeket szeretem.