Moldáv rulett

Alekszandr Laptyev kockáztatott és veszített. A fiát, a hazáját s immár a reményt is elvesztette, hogy valaha normális életet élhet.

Olyan volt a helyzet, hogy menekülnünk kellett – magyarázza Alekszandr Laptyev, majd vaskos dossziékat húz elő a rozoga aktatáskából. Lassan megtelik az asztal, de jut irat az üresen maradt székekre is. Az önkényes helyfoglalást azonban senki sem teszi szóvá, odakint zuhog az eső, s ha netalán valaki mégis cukrászdába vágyna, azt a házak között hömpölygő köd riasztja el. Méltó díszlet.

Menekülés
Alekszandr Laptyev Fehéroroszországban született. Tizenhét évesen költözött az akkori Moldáviába, s mivel édesanyja zsidó származású volt, Kisinyovba érkezve kapcsolatot keresett a zsidó szervezetekkel. Amikor pedig 1991-ben Moldova fővárosában megnyílt az első két tannyelvű, héberül is oktató iskola, habozás nélkül oda íratta be a nagyobbik lányát, majd a kisebbik fiát is, így a gyerekek néhány hónap múltán már úgy beszéltek Izraelről, mint valódi hazájukról. A családban 1996-ig nem esett szó az emigrációról, ám ekkor fordulat történt.
– Rettenetesen megverték a nagyobbik fiunkat, minket pedig megfenyegettek. Tudtuk, hogy védelemre van szükségünk, és abban is egyetértettünk, hogy az a legjobb, ha elhagyjuk az országot.
Felvették a kapcsolatot az izraeli nagykövetséggel, majd az emigrációt segítő szervezetekkel, s végül közvetlenül Izraellel. A családfő állítja, hogy kérvényük eljutott a legmagasabb szintig, mivel egy parlamenti képviselő foglalkozott a kérdéssel. A család patrónusa azonban a kormányváltást követően kikerült a közéletből, s ezzel a kivándorlás ügye megfeneklett.
– Tavaly márciusban már csak egyetlen papír hiányzott ahhoz, hogy beléphessünk Izraelbe. Amikor azonban nyíltan megfenyegettek bennünket, eldöntöttük, hogy anélkül is elindulunk.
A Laptyev família vonatra szállva Bukarest felé vette az irányt. A határőröknek azt mondták, hogy Chisinauban nincs izraeli nagykövetség, tehát csak Bukarestben tudják beszerezni az utazásukhoz szükséges hiányzó okmányt. De egy napig sem maradtak a román fővárosban, mivel attól tartottak, hogy viszszaküldik őket Moldovába. Március 6-án kora reggel érkeztek meg Budapestre. Csupán néhány telefonszámot ismertek, ám bíztak benne, hogy nem maradnak segítség nélkül. Csakhogy eltelt az a két hét, ameddig legálisan tartózkodhattak Magyarországon, s mivel mindenütt elutasító választ kaptak, jelentkeztek a budafoki menekülttáborban.
– Attól féltünk, visszatoloncolnak bennünket Moldovába, így valódi megváltásként éltük meg, hogy rövid huzavona után Bicskén kaptunk egy szobát. Továbbra is próbáltuk intézni a kiutazásunk ügyét, de mindenhonnan elutasító választ kaptunk. A legtöbb helyen ügyvédet ajánlottak, de az ügyvéd rengeteg pénzt kér, nekünk pedig semmink sincs, hiszen mindenünk Chisinauban maradt.

Halál
Laptyevék – több száz sorstársukhoz hasonlóan – nagyrészt semmittevéssel töltötték a bicskei hétköznapokat. Egyetlen örömet a helyi baptista gyülekezet jelentett számukra, ahol nem nézték a vallásukat, szívesen fogadták őket. 2001. június 13-án este is a gyülekezetben voltak, amikor bekövetkezett a tragédia.
– Azonnal gyanús volt, hogy zárva találtuk a szobánk ajtaját, holott még éjszakára sem fordítottuk rá a kulcsot. Kifeszítettük az ajtót, és láttuk, hogy Vitalij az ablaknál áll, mintha élne. Csak amikor megpillantottuk a nyakára hurkolt kötelet, döbbentünk rá, hogy nagy baj van. A feleségem sokkot kapott. Szóltunk az őröknek, ők értesítették a mentőket, akik öt perc múlva már vizsgálták a fiamat. Aztán elszállították. Június 19-én értesítést kaptunk, hogy eltemethetjük. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy a hatóság szerint öngyilkosság történt. Ezt a feltevést nem fogadjuk el.
Alekszandr Laptyev szerint Vitalij nem lehetett öngyilkos, hiszen lelkesen készült rá, hogy Izraelben majd belép a hadseregbe. A huszonöt esztendős fiút egyébként tehetséges szobrásznak tartották, aki a táborban képzőművészeti foglalkozást tartott a gyerekeknek. A család végül fellebbezést nyújtott be a bicskei rendőrkapitányság államigazgatási eljárásban született határozata ellen, amely megállapította, hogy a vizsgálat során idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak. Laptyevék a fellebbezésben leírták, hogy fiuk egészséges, életvidám fiatalember volt, aki soha nem beszélt, de még csak nem is gondolt a halálra, s a tragédiát megelőző időszakban sem volt semmi jele annak, hogy véget akarna vetni az életének. A fellebbezésben az is szerepel, hogy Alekszandr Laptyev szerint a menekülttáborban több, főként a volt jugoszláv tagköztársaságokból származó bűnöző él, akik a táborban is folytatják gyanús üzelmeiket, amelyeknek Vitalij talán a tanúja lehetett.
– Még Bicskén beszéltem néhány emberrel, akik megerősítették azt a gyanúmat, hogy kábítószer-kereskedelem van a háttérben. Lehettek olyanok is, akik látták az eseményeket, de mindenki fél, és senki sem mer tanúskodni. Mi is félünk, ezért költözünk át a Vöröskereszthez. Ugyanis megfenyegettek, hogy ne bolygassam az ügyet. De tartozom anynyival a fiam emlékének, hogy nem hagyom abba, amíg ki nem derül az igazság. Ha ez megtörténik, már csak egyetlen vágyam marad: szeretném, ha a gyermekeim iskolába járhatnának, és normálisan nőhetnének fel. Mindegy, hol. De Izraelbe már nem akarunk menni.

Végül
A halottvizsgálati bizonyítvány szerint Vitalij halálát mechanikus fulladás okozta, amely önakasztás miatt következett be. A bicskei rendőrség július 26-án lezárta az ügyet azzal, hogy idegenkezűséget nem lehetett megállapítani. A család fellebbezése a Fejér Megyei Rendőr-főkapitánysághoz került, ahol néhány napon belül befejezik a másodfokú eljárást is. A rendőrök nem jutottak új információkhoz. A megyei rendőr-főkapitányság tájékoztatása szerint egyébként az öngyilkosságot támasztja alá, hogy a tragédia estéjén a Laptyevéknek otthont adó szoba ajtaja belülről volt bezárva.
Az izraeli kitelepülési kísérlet ezzel véget ért. A család által megkeresett Zsidó Oktatási és Információs Központ Alapítvány munkatársa kifejtette, hogy próbálkozásuk eleve kudarcra volt ítélve, mivel már Moldovában megkapták az illetékes izraeli minisztérium elutasító határozatát. Laptyevék tehát a saját felelősségükre hagyták el otthonukat, s a magyarországi alapítvány hiába kereste meg az izraeli belügyminisztériumot, ott a szükséges feltételek hiányára hivatkozva csak megismételni tudták az elutasítást.