Orosz–amerikai meccs Minszkben

Lukasenko újraválasztása valójában egy percig sem volt kérdéses. A belorusz elnök ehhez kellőképpen népszerű hazájában, ahol a nagy többség inkább a szerény, de biztos megélhetést részesíti előnyben a változások szomszédos országokban tapasztalt „felfordulásával”, éles szociális megosztottságával szemben.

Az elnök győzelmét e passzivitás mellett erősítette a teljes mértékben ellenőrzött sajtó és választási rendszer, valamint az ellenzék ebből logikusan következő gyengesége is. Lukasenkónak ezek után arra sem volt nagyon szüksége, hogy kozmetikázza az eredményeket. Újraválasztásának előfeltételeit gyakorlatilag már előre megteremtette azzal, hogy „posztszovjet skanzenné” silányította Fehéroroszországot. Az ellenzék számára a tét legfeljebb az lehetett, hogy megpróbálja szorosabbá tenni az eredményt, és második fordulóra kényszerítse a beloruszok népszerű „bátykáját”. Ez azonban annak ellenére sem sikerülhetett neki, hogy végre legalább képes volt közös jelölt állítására. Vlagyimir Goncsarik azonban ugyanolyan szovjet múltú, posztkommunista apparátcsik, mint Lukasenko, ráadásul jóval kevésbé karizmatikus, mint ellenfele.
S ha már ilyen volt a választék, akkor a fehéroroszok maradtak inkább a megszokott „bátykánál”. Valahogy így volt ezzel a Kreml is, amely egyedül képes lett volna Lukasenko leváltására. Jó egy évvel ezelőtt még halványan felcsillant a remény a zsenge minszki ellenzék előtt, ugyanis kiderült, hogy Putyin nem igazán kedveli fehérorosz partnerét. El is kezdődtek hamar a sajtóban a találgatások arról, hogy ki lehet a Kreml kiszemeltje, ám ahogy múlt az idő, úgy hervadt el a remény. Moszkva ugyanis úgy döntött, hogy e stratégiailag fontos országban még mindig jobb számára a szalonképtelensége miatt kissé kényelmetlen, de azért kiszámítható Lukasenko, mint az amerikai segítséggel nyitni akaró ellenzéki Goncsarik. Még mindig könnyebb lesz saját nyugalma érdekében kissé elfogadhatóbbá tenni a „bátykát”, mint később visszaszerezni az ellenzék győzelme estén minden bizonnyal csökkenő befolyást.
A minszki versengés mögött tehát egy orosz–amerikai párbaj is zajlott, és Putyin jól tudta, hogy könynyen ugyanúgy járhat, mint Jelcin Ukrajnával. Így aztán személyes ellenszenve ellenére visszafogottan, de segítette a hatalomban maradni Lukasenkót, akinek valójában nem is a győzelem volt a tét, hanem a második forduló elkerülése. Ez ugyanis időt és lehetőséget biztosított volna az Amerika által anyagilag nyíltan támogatott ellenzék számára egyfajta „belgrádi forgatókönyv” kierőszakolására. Minszkben persze korántsem tudtak volna annyi embert kivinni az utcára, mint a jugoszláv fővárosban, de azért sok kellemetlenséget okozhattak volna e tüntetések is Lukasenkónak. A győzelem mértéke most még a választások tisztaságával kapcsolatos fenntartások élét is elveszi, a posztszovjet térségben zajló geopolitikai játszmában pedig Putyin Ukrajna után újabb sikert könyvelhet el. S hogy mi lesz Belorussziával? Jó kérdés, de egyelőre marad minden a régiben.