PÁVAÓL

A Nyugati Sárkány az ószövetségi kígyóból fúvódott, a Keleti Sárkány színes és randa főhivatalnok. Egyikőjük sem óriási csontokból visszakövetkeztetett szaurusz. Azok élőlények voltak (ki is haltak), nem pedig „teremtmények”. A sárkány elgondolás által kel életre: kicsi félelmek, apró berezelések röppennek föl, összegyűlnek, mint egy viharfelhő, a sötét gomolyagnak feje és farka nő, hallani acsargó röfögését, körmei csikordulását a kupolán, aztán a legbutább kisgyerek felnéz az égre, és azt mondja: Juj, idösanyám, ahun a sárkány! Erre megmozdul az asztráltest, szárnyát szétcsapja, hogy eltakarja a napot, és közben rettentő büdös.

Van egy város, ahol nagy titokban, ám több száz éve él egy nyolcvantonnás varangyos sárkány a főtér legelőkelőbb villájában. Teljes mivoltában már jó ideje nem mutatkozott, mert úgy belehízott a házába, hogy csak a tetőt átütve tudott volna távozni, kénkő- és hónaljszagú légörvények röptető segedelmével. Ez a sárkány rettentő éhes és rettentő gazdag volt, ezért megengedhette magának, hogy negyedévenként elfogyasszon egy zsenge korú lánykát. Csak ezt bírta megemészteni az a pedofil gyomra, pedig próbálkozott idős matematika-tanárnővel, nyugdíjas feministával és olajjal teljesen átitatódott veterán testépítővel.
Kosztolgatta hát a város szüzeit, amiben elsőül az volt a hibás, aki sárkánynak szülte őkelmét. Ezek a dögök már csak ilyenek, s ha megjavulnának, már rég kipusztultak volna. Egyesek szerint nem az állatian egyszerű és kegyetlen reflexek, a mindent letipró ésszerűtlen ésszerűség menti meg őket az örökkévalóságnak, hanem az, hogy nem is léteznek. Ami nincs, az halhatatlan. A sárkányok azért olyan szívósak, mert csak képzeletileg köhögnek lángot, csapkodnak vitorlányi bőrszárnyukkal, valójában mese az egész, szemenszedett kitaláció. Tehát elpusztíthatatlan. Komoly ember nem kockáztatja a tekintélyét, s kezdi el bizonygatni, hogy nincs sárkány, a többség meg tudja, amit tud, a komoly ember mértéktartó hallgatásától függetlenül.
Ha hinni lehet a népi bestiáriumnak: „Alakjára szárnyas, hosszú kígyó testű, pikkelyes, kemény bőrrel, melyen a borotvahíd éles kései sem fognak, hosszú körmű, rőfnyi fogakkal, ostorkint csavargó fark- s lángoló tarajjal; legjellemzőbb a számos fej.” A jámbor Vertot abbé is megfigyelte a rusnya kígyaját: „Pikkelyes teste akkora volt, mint egy ököré, hosszú nyaka kígyófejben végződött, irtózatos nagy torokkal, fogai, mint megannyi dárda. Hegyes füle volt, mint az öszvérnek; négy lába medvekarmokkal; farka, mint a krokodilnak. Két hatalmas denevérszárnya is volt, vörös és sárga színű – általában egész teste vörösbe és sárgába játszott.”
Mások szerint „a szarva szarvasra emlékeztet, a feje tevére, a szeme ördögre, a nyaka kígyóra, a hasa csigára, pikkelyes bőre halra, a karma sasra, a talpa tigrisre, a füle ökörre”. Szent Ágoston úgy tudja, hogy a sárkány az oroszlán és az ördög keveréke.
Abban a városban, ahol a mese kedvéért járunk, igencsak súlyos volt a helyzet. A vének tanácsa (nyugalmazott téeszelnök, szabálysértési csoportvezető, egykori munkásőrparancsnok és önvédelmi fegyverét megtartó gyárigazgató is akadt köztük) tudván tudott a sárkányról, hiszen minden hétfőn és csütörtökön berendelte őket pikkelyes színe elé a főtéri rezidenciájába. A vének régről tisztában voltak vele, hogy az a pöffeteg kígyó nem gonosz és nem galamblelkű, hanem az, ami. Az esze helyén a fajtája programja működik, s bizony rémes lenne, ha megokosodna, s nemcsak enni akarná az aranyhajú, riadt kis embercsírákat, hanem hatalmilag beleröfögne a város dolgaiba.
Jól kitalálták a vének (nem ment pocsékba az a sok osztályharcos szeminárium!), hogy még mindig jobb egy mohó bestia, mint egy türelmes és felvilágosult emberevő. A vének tehát szorgalmasan járogattak az audienciákra, csókolgatták a behemót körmét, és hegyeseket köptek távoztukban.
Ezenközben óriási viták zajlottak a városi tanácsban, hogy van-e sárkány, vagy nincs. A Sárkányellenes Liga bárgyú demagógiának nevezte azt a vértolulásos, ripacs hangulatkeltést, hogy mindennek a sárkány az oka, akivel a hatalom lepaktált. A tisztelt polgártársak teszetoszasága, élhetetlensége a bajok forrása, és nem egy képzeletbeli mesefigura. Még hogy sárkány! Miért nem hasmenés vagy hernyótalp? Ez az egész sárkányhistória csak arra jó, hogy megzavarja az emberek természetes észjárását, kivadítsa őket a dolgos hétköznapokból, és lovat adjon a hőbörgők alá. Nem egy hígvelejű rémlátás dönti el a jövőnket, hanem mi magunk, az a józan elhatározás, hogy végre felismerjük valós érdekeinket, és vállvetve felépítjük a szebb és boldogabb holnapot.
Erre viszont a sárkányosak megjegyezték, hogy az elmúlt öt évben huszonvalahány alig serdült leánygyermek tűnt el, és miért hallatszik sárkányordítás éjszakánként (magnóbejátszás!), és igenis az ellenzék birtokában van három tudományosan elemzett pikkely a rém páncéljából, azonkívül számos nyilatkozat és tanúvallomás, hogy a főtéri villában nem hárfaművész vagy marcipándíszeket gyártó kisiparos lakik, hanem egy szuszogó, vasfogú, hétfejű szörny. És az elöljáróság addig nem tudja hitelesen képviselni a városi érdekeket, míg a sárkány farkát vakargatva, a sárkány árnyékában dirigál, miközben üldözi és elhallgattatja a bátor leleplezőket. Halál a sárkányra és álszent cimboráira!
„A leölött sárkány iszonyú ordítással dől le, testéből kén gőzölög, vére hétmérföldnyire patakként árad el, döghalál támad utána. De a győzelem, leküzdése és megölése által a szörnytől zaklatott lakosok megmentvék, az átok alatt levő hölgyek a föld alatti ércpalotákból megmenekülnek, a leölött torkából hull elő az aranykulcs, mellyel az elátkozott paloták- és kincsekhez jut a hős; s általában ezáltal egy új világ nyílik, a föld alatti elsüllyedett az átoktól megszabadul, a sárkány által nyomorgatott ország, város, vidék lakói a nyomortól megmentetnek.”
Így zajlott a vita a városi tanácsban, s hol az egyik fél kerekedett felül, hol a másik. Amikor némiképp étvágytalan volt a sárkány, akkor az „építsük fel a holnapot” nagy közös akciója volt a népszerűbb, ám ebédidőben, amikor a bőrmadár bekanalazta a város élete virágát, akkor a Szent György-lovagoknak állt a zászló.
A vének tanácsának két dologról kellett gondoskodnia: hogy mindig kerüljön újabb lányka a ragadozó asztalára, illetve ne lankadjon a vita arról, hogy most tulajdonképpen van-e sárkány, vagy nincs. Eszerint volt a legbölcsebb, mert a sárkány igazán nem tehetett arról, hogy a városba vetődött, s úgy belehízott a viszonyokba, hogy mozdulni sem volt kedve. Tette és ette a dolgát. Meg lehetett volna szuttyongatni egy kevéssé, kiugrasztani a fészkéből, csak hát a bestia a maradék erejével több kárt tett volna mindenkiben, mint amúgy, csendesen elmajszolgatva néhány tornából felmentett, szemüveges és pattanásos csitrit.
Ráadásul volt közélet, politika, demokrácia, mert a fenevad sötét agya és ösztönei fölött kialakult egy másik, szóbeli valóság, amely már egész jól elvolt a sárkány nélkül is, miközben minden róla szólt. Vajon mi történt volna, ha cáfolhatatlanul bebizonyosodik a sárkány léte, és valaki a tanács üléstermében egymást leckéztető vezéreket felszólítja a határozott támadásra? Hogy akik itt ülnek, most kerekedjenek fel, menjenek a főtérre, és aprítsák miszlikbe a sárkányt!
Nem a mi erőnknek való feladat ez. Létre kell hozni egy bizottságot, ki kell jelölni egy határidőt, össze kell hangolni, egyeztetni, konzultálni. Na, hát akkor most van sárkány, vagy nincs sárkány? A dolgok mai állása szerint erre egyetlen helyes válasz létezik: attól függ. Az élet bonyolult.
Égre emelt arccal nézzük a sárkányok lassú vonulását a vére hullató naplementében. Nem bőgnek, méltósággal kavarják a ritkuló történelmi levegőt, cserepes szájukba bárányokat hajigálnak a léghajóból a bábák. Szállnak az időben; kivont kardunk előtt házmesterek, kommünikék és kolbásztalan paprikás krumplik reszketnek az életükért. A rémek kivonulása utáni tejszag lesz a bizonyíték, hogy valamit ismét elölről kezdett a történelem.