Szolidaritás a Heti Hetessel

Az Antall József elleni merénylet – ki gondolná, hogy ez egy regénycím? Pedig ez áll a könyvborítón, háttérben a Szent István-i sziluettel. Rendes író ilyen – arcátlan reklámnak minősíthető – fogással nem él fikciós alkotása érdekében; de ki is állíthatná, hogy a tengerentúli illetőségű Bárány János rendes író? Korábbi művei (Hat év Las Vegasban; Hogyan lehetsz profi játékos?) inkább szerencsejáték-szakértőnek mutatják – valódi talány viszont, hogy ezzel az előélettel vajon miként lehetett Kónya Imre akkori belügyminiszter médiatanácsadója. Az ihletdús szerencselovag ezt úgy hálálta meg, hogy kenyéradó gazdáját Kánya Imreként szerepelteti a kitalált sztoriban. Mivel a könyv puszta híre a nyári melegben a politikai tévéműsorokba is beférkőzött, Kovács László pedig körmönfont módon még egy Vancsik-merénylet lehetőségét is fölvetette, feltételezett haszonélvezőként tüntetve fel az MSZP-vel szembenálló pártokat, nem legyinthetünk egyszerűen e valószínű blöffre. Meglovagolva a trendet, Az Orbán Viktor elleni merénylet című könyvet szorgos szöveggyárosok talán már írják is, amelyben nyilván Pandúr Sándor lenne a fiktív belügyminiszter, s epizódszereplőként feltűnne benne bizonyos Bleifrei Tamás is. Megjegyzem: ha annak idején a saját szekértábora által kicsinált, ráadásul Orbán-bérencnek bélyegzett száguldó riporter is azzal védekezik, hogy az ő műsorai egyszerű tévéjátékok, még talán ma is ő folyna minden csapból...
*
Csintalan Sándor, a hajdani választási bukfencező (Hősök tere, MSZP-földindulás, 1994) most ismét bukfencezni látszik: pártja a jelek szerint ejteni kívánja, s bár a jólelkű Herényi Károlynak az üldözöttek iránti keresztény együttérzése rá is kiterjed (máskülönben nem telefonált volna be kifejezetten emiatt, rokonszenvét nyilvánítani a Nap-keltébe), a volt Horn-titkár azért mégsem kap befutó helyet a polgári pártok országos listáján. Csintalan szavaiból azt hámoztam ki, hogy ő „a fejben zajló” szocialista összeesküvések ártatlan áldozata, aki persze akkor ezeket „fejen kívülieknek” érezte, de ezen az éleslátáson nincs mit csodálkozni, hiszen ő „annyi mindenhez nem ért, hogy az már sokoldalúság”. E multilaterális antipolihisztornak, akit minden alap nélkül összeolajoztak, a minap volt egy meredek kijelentése: egyenlőségjelet rakott aközé, hogy futball Európa-bajnokságot rendezzünk, vagy magunkévá tegyük a kívánatos Kim Basingert. (Merthogy mindkettő megvalósíthatatlan álom.) Ami lehet ugyan, hogy korszakos hasonlat, de legfeljebb a vérmes politikus élénk és nagyratörő szexuális fantáziájáról tanúskodik: nehéz ugyanis elképzelni, hogy az UEFA pályázatot írna ki és bírálna el a közkedvelt filmdíva érzéki kegyeinek lízingelésére. Azt kell tehát mondani: a magyar rendezésű kontinensviadalnak még a grúziai hadiúton elszenvedett fiaskó után is sokkal nagyobb a realitása, mint Csintalan internacionális randevújának. (Akkor legalább rendezőként egyszer túljutnánk a selejtezőkön.) Az Európa-bajnoksággal egyébként a hamvaiból megéledt Heti Hetesnek az a legnagyobb baja, hogy a Népstadion mellett kötelezően előírt másik ötvenezres stadiont a Felcsút közeli Székesfehérváron építenék meg, ahol – mint a tréfás kedvű értelmiség rámutatott – a Videoton–Vasas meccsen is mindössze kétezren jelentek meg. Attól eltekintve is, hogy azon a másik bajnokságon feltehetőleg azért mások lesznek az összeállítások, a példázat az átlagosnál is ízetlenebb. Vancsik Zoltán köztudomásúlag erről a meccsről jövet hajtott a halálba: nyitva hagyott kocsiajtajáról hosszan cikkeztek a lapok. Ő is benne van tehát a kifigurázott kétezer nézőben – a szocialista szavazótábor meg nyilván a hasát fogta a röhögéstől. Ha már egyszer humoros műsor, hát nem jobb ennél egy kis hipotetikus csintalankodás?
*
Ha már a Heti Hetesnél tartunk: a permanens kampányshow kezdetektől tapasztalt politikai alapállása továbbra sem változott meg (kormányellenesség tekintetében amúgy igencsak bajos különbséget tenni a két kereskedelmi tévécsatorna, az MSZP 2 és az SZDSZ Klub között), a nyári szünetről visszatérve azonban a „hetek” nem mindennapi civil kurázsiról tettek tanúbizonyságot: meglepetésre szuverén véleményt fejtettek ki a mindinkább elmérgesülő FTC–MTK ügyben. Sőt Verebes István odáig ment, hogy kijelentette: az ő szemében a Fradinak Várszegi Gábor általi felvásárlása bizony provokáció. Ebben lehet is némi igazság – noha jómagam nem ismerem Várszegit, így szándékai sem ismeretesek előttem. Verebes viszont így gondolja, s e kiforrott véleményét a nyilvánossággal is keresetlenül megosztotta. Havas Henrik hasonlata (le-
het-e nyakban lógó kereszttel kóser éttermet vásárolni) ehhez képest éretlen és értelmetlen – de álláspontja akkor is tisztelendő. Mint ahogy Farkasházy Tivadaré is, aki ezért az álláspontért Havas mentális állapotára tett nem kifejezetten hízelgő észrevételeket. Nem így gondolta viszont Eörsi Mátyás a Magyar Hírlapban, aki történelmi mederbe ágyazott vádiratában Verebest azon az alapon ítélte el, hogy ezúttal – mint a körítésből kiderül – a saját (etnikai? vallási?) identitásával nem összhangban nyilatkozott meg. A szabad demokrata honatya tehát az üldöztetési fóbiától függetlenül faji-vallási alapon írná elő egy másik, autonóm értelmiségi számára a követendő véleményt, amely rasszista megnyilvánulás nem csupán a hatályos alkotmányba ütközik, hanem – egy mentelmi joga mögül írogató országgyűlési képviselőtől különösen szégyenletes módon – a szólásszabadságot más szempontoknak alárendelve igyekszik korlátozni. A cenzor akkor is cenzor, ha éppen nincs hatalma – ha ráadásul moralizál is, különösen veszélyes. Voltaire módjára azt kell hát üzennem Verebes úrnak: (bár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még szolidáris leszek a Heti Hetessel): uram, a legritkább esetben értek egyet a véleményével, de mindent elkövetek azért, hogy elmondhassa…
*
Demszky Gábor azért lovagol, vízisízik, síel és motorozik, mert annak idején elvették az útlevelét. (Ezt ő maga mondta az ellenzéki képernyőn.) Túl kicsi, túl szűk volt neki az ország – így tágította ki leleményesen. A sebesség szerelmese később az útlevelét visszakapta, állása is lett (nem egy vándormadár, lassan törzsgárdatag lesz a Városházán), a veszélyes sportokkal mégsem hagyott fel. (Hogy mást ne mondjunk: együtt „kormányoz” az MSZP-vel.) A nagy lovast (akinek sajnálatos módon elmaradt „másfél millió lólépés Magyarországon” mottójú happeningje, amely a „bűnös város” teóriáját tervezte „bűnös országgá” kitágítani) legutóbb mégsem szokás szerint a hátas dobta le, hanem motorbaleset érte. Azt most hagyjuk, van-e joga egy drágán biztosított főpolgármesternek – akitől majd kétmillió fővárosi joggal várhatná el, hogy energiáit minél nagyobb részben Budapest felvirágoztatásába fektesse, s ezért egészségesen és mértékletesen éljen – meglett korára kétszázzal száguldozni egy Kawasakival. (Ő ebben éppúgy nem lát „városbiztonsági” kockázatot, mint sűrűn váltott élettársaiban: a Szigetre csak azért is motorral vitette ki magát.) Az viszont már nem csupán morális kérdés, de a vezetői alkalmasságát is alapjaiban megkérdőjelezi, ha begipszelt lábbal felelőtlenül volánhoz ül, s amikor egy koccanásos baleset révén ez kiderülne, a kötelező bejelentést elmulasztva távozik a helyszínről. A történelem ezt a bizarr lehetőséget szerencsére zárójelbe tette, de képzeljük el Demszkyt hasonló ütközéses helyzetben – nem szlovák – miniszterelnökként, mondjuk a Szabadka és Újvidék közötti autópályán…