Tollhegyen

Nyakunkon az ősz, a meteorológia hidegfronttal fenyeget, jönnek a szipogós, tocsogós idők, nyirkos reggeleket ígér az előrejelzés esővel, széllel, a köd akár egész napra megmaradhat, talán nem is érdemes kimenni a kapun, legföljebb tejért, kenyérért a boltig, aztán gyorsan vissza. Itt bent a házban van most a jó világ, aki teheti, ne menjen sehová, egyetlen nagy szürke didergés az egész város.
Az ember megáll az ablak előtt, kinéz az üvegen túli világra, merő szomorúság minden, faleveleket sodor a szél, szemerkél az eső, a földúton valami gazdátlan keverékkutya szalad át, a sarki teleknél megáll, aztán eltűnik a ködben.
Innen, a függöny felől nézve csupa bánat a táj, valami nagy fájdalmas búcsú az egész, az ember beleborzong a látványba, hát tényleg itt az ősz, az elmúlás, számítani lehetett rá, de azért mégis, jaj, de szomorú...
Azért a szürke napoknak is lehet örülni, béke van, egymásra talál a család, és minél hidegebb van odakint, annál puhább az itthoni fészek.
Szeretem ezeket a szürke napokat. Őszi estén ki-ki behúzódik a maga vackába, meleget csinál, lámpát gyújt, apró dolgokról beszél a másikkal, rendet tesz az íróasztal fiókjában, este hosszú mesét mond a gyerekeknek.
Ha nem lenne ősz, nem lennének bennünk érzések, csak szaladgálnánk a világban egymást letaposva.
Az ősz hazaviszi az embert.