Város a puskaporos hordón

Neve összekapcsolódik a keszthelyi Festetics-kastélyparkért folytatott küzdelemmel. A rendszerváltás előtt párttag volt, mégis tiltakozott a mértéktelen bauxitkitermelés, a hadseregnek az ősparkban véghezvitt pusztítása ellen. Czoma László 1990-ben függetlenként politizált a parlamentben, majd visszatért Keszthelyre, ahol 1986 óta igazgatja a Helikon Kastélymúzeumot. A Georgikont kedvelt látógatóhellyé tette.

– Ez az élete?
– Tizenhét éve! Amikor idekerültem, az épületnek mindössze tizenhét terme volt látogatható. Ma Magyarországon ez az egyetlen kastély, amelynek minden négyzetmétere hasznosított. A felét foglalja el a múzeum, a másik fele konferencia-központ, s mindezt tízhektáros park öleli körül. Évente csaknem háromszázezer ember látogat ide.
– Miután a kastélymúzeum igazgatója lett, folyamatosan harcban állt érte, majd évekig küzdött a tó megmentéséért.
– Nem vagyok konfliktuskereső alkat, de a kastély érdekeit kellett néznem. Szétdúlt ősparkba érkeztem, az Ybl-lovardában sörpalackozó és Füszért-raktár működött. Ott egyébként hamarosan Közép-Európa legnagyobb hintógyűjteményét nézhetik meg a látogatók. A két és fél hektáros kertészetben található az Eiffel-irodában tervezett pálmaház, három kovácsoltvas üvegház, amely a Balaton-vidék botanikus kertjének ad otthont, s amelyet lerombolva találtam. Külső anyagi segítség nélkül, önerőből újítottuk fel ezeket az épületeket. Százhúszmilliót költöttünk rá, s egy kulturális birodalom alakult ki. Aztán ott van Fenékpuszta, amelyet sikerült visszavásárolnunk a termelőszövetkezettől hatvanmillió forintért. Az a terület került így a birtokunkba, amely a magyar lótenyésztés fellegvára volt, hiszen 1850-től az 1930-as évek végéig Európa minden jelentős lóversenypályáján megfordultak a Festetics-lovak. A kiskastélyt, a lóállásokat ismét sikerült állami tulajdonba venni. Mindez persze konfliktusok árán valósult meg.
– Ezzel a múzeumigazgató a politikai küzdőtérre lépett, és óhatatlanul elkezdett politizálni.
– Kétségtelen, hogy sebeket adtam és kaptam. Sokszor nem ellenfélnek tekintettek, hanem ellenségnek, előbb Keszthelyen, majd az országos politikában. A honvédséget szerettem volna minél előbb a kastélyparkon kívül látni. Nemcsak azért, mert tönkretette Magyarország egyik történeti parkját, ötvenkét épületet húzott fel benne, hanem azért is, mert puskaporos hordón ült a város. Itt volt az a rakétabázis, amely a Varsói Szerződés egyik legerősebb hadi központját, a sármelléki szovjet repülőteret védte. Miután hiába vitáztam a honvédelmi miniszterrel, kénytelen voltam a rádión keresztül a nagy nyilvánossághoz fordulni.
– Veszélyes vizekre evezett.
– Nem hallgathattam, lelkiismereti kérdésről volt szó. Hatvanezer ember sorsa tőlem is függött. Akkor már országgyűlési képviselő voltam, ez is felbátorított. A honvédség végül kivonult a parkból.
– Miért vágott bele a politizálásba? Úgy érezte, hogy múzeumigazgatónak kevés? Az 1985-ös keszthelyi választás már előjátéka volt az 1990-es első szabad parlamenti választásnak.
– Jól emlékszik. Függetlenként indultam, mert a Hazafias Népfrontnak megvolt a két jelöltje. Ők visszaléptek, egy jelölt viszont nem jelölt, ezért elhalasztották a szavazást. Végül egy év után a tanácselnökkel kellett megmérkőznöm, akiért az MSZMP mindent megmozgatott. Fenyegettek, le akartak járatni, mondván, hogy szovjetellenes vagyok, ugyanis azt hangoztattam, hogy nincs az a nemzetközi érdek, amely megelőzheti a hazai érdekeket. Ezt úgy is értettem, hogy a bauxitbányászat mértékét csökkenteni kell térségünkben, mert a Szovjetunióba szállított bauxit nem lehet annyira fontos, hogy miatta kiapadjon nemzeti kincsünk, a Hévízi-tó forrása. A pótválasztást a támadások ellenére megnyertem hatvanszázalékos aránnyal.
– Szókimondásával elnyerte az emberek rokonszenvét. Ön mondta a parlamentben, hogy addig nem lesz demokrácia, amíg a hóhér és az áldozat egy padban ül az ország házában. Talán ezért lett újra képviselő 1990-ben?
– Ezért is. Ez a lendület vitt be a parlamentbe, hiszen 1988-ban már a levegőben volt, hogy 1956-ot felül kell vizsgálnunk, szembe kell néznünk a saját történelmünkkel, és úgy láttam, hogy az akkori képviselőkkel ezt nem lehet megtenni. Óriási volt a felzúdulás. A hatalom felszólított, hogy mondjak le a mandátumomról, vagy vonjam vissza a kijelentésemet. Egyikre sem voltam hajlandó, de féltem, hogy nemcsak magamnak, hanem a családomnak is ártok. Szerencsém volt, Grószéknak már nem volt akkora hatalmuk.
– Szót emelt a második világháborúban elesett katonák emlékének ápolásáért is.
– Zalaszántón avattam fel a második világháborús emlékművet, és az én választókerületemben alakult meg először második világháborús emlékbizottság.
– A politikai szerepvállalás elvonta a múzeumi munkától?
– Dehogy! A kettő fantasztikusan kiegészítette egymást. Amikor elfáradtam a politikai csatározásban, visszahúzódtam a kastély könyvtárába. Jó érzés, hogy mint politikus 1989-ig részt vettem a múlt lezárásában, 1990-től pedig a demokratikus nyitásban.
– 1994-ben mégis visszavonult a politikai életből, s ma már csak a múzeumi munkának él. Miért?
– A politikai sokszínűségre ma már nincs szükség, egyetlenegy pártba sem férnék bele. Véleményem persze van, de csak a magam számára. Most az munkál bennem, hogy meg kell őrizni és fel kell mutatni a nemzeti értékeket.
– A városban milyen a helyzete?
– Keszthelyen változatlanul értékháború dúl, de a közvélemény értékeli a munkámat. Még volt ellenségeim is megkerestek, és elmondták, igazam volt, amikor nem engedtem a kastélyparkon átvezetni a közutat. A harcok gyümölcsei most kezdenek beérni.
– Mit ért az értékháború kifejezésen?
– Úgy érzékelem, hogy a kastély még mindig nem kapja meg a hatalom néhány helyi képviselőjétől azt a támogatást, amelyre az ember joggal számítana.
– Milyen a viszonya a kultúra irányítóival?
– Az elmúlt időszakban nem volt konfliktusom. Hagytak dolgozni, és ez a legnagyobb segítség. Ráadásul a jelenlegi kulturális tárca tudja, hogy az az érték, amely Keszthelyen teremtődött, olyan nemzeti kulturális kincs, amellyel lehet dicsekedni.
– Itt van tehát szerepe, itt érzi jól magát?
– Kiteljesedett életet élek, azt tehetem, amit szeretek. Agrártörténetet tanítok az egyetemen, könyveim jelennek meg, tudományos konferenciákat kezdeményezek. Most szervezem az Ezer éve együtt kiállítást, amelynek mottója ez a mózesi idézet: „... becsüld meg és érezd jól magadat azon a földön, amelyet az Isten neked teremtett.”