Verőemberek az albérletben

Hetek óta arról suttognak a szegedi hajléktalanok, hogy megölték Gombos Mihályt. Bizonyítékuk nincs, ám mégis rosszat sejtenek. Kedvelték a hatvanhárom éves nyugdíjas vasutast, aki valójában nem is tartozott közéjük. Ha pénzt kértek tőle, mindig szívesen adott. Legalább két-háromszáz forintot. Néha az is megesett, hogy elment velük valamelyik lépcsőház szegletébe, és ott töltötte az éjszakát. Egy-egy ilyen kiruccanás után hajnalban mindig zavaros történettel állt elő, de igazából nem is figyeltek rá. Az öt éve csövező Sándor azonban pontosan visszaemlékezik a különös szövegre: valamilyen vagyonról beszélt, amelyet elvettek tőle. Először Sándor mesélt nekem arról, hogy Gombos eltűnése összefügghet a háza elvesztésével. A hajléktalan azonban nem tudott részleteket mondani a MÁV-nyugdíjas életéről, azt is Gombos felszívódása után tudta meg, hogy kiköltözött az albérletéből.
Mást is foglalkoztat Gombos Mihály eltűnése. Borsós Mihályné szinte mindennap találkozott vele a piacon. Megtudta tőle, hogy valakik üldözik az idős embert.
– Utoljára január végén találkoztunk, rendkívül rosszul nézett ki. A hideg ellenére nem viselt télikabátot. Amíg a lángosát fogyasztotta, idegesen tekingetett hátrafelé, mintha tartott volna valakitől.
Sikerült felkutatnom azt a személyt, aki Gombos életét úgy ismeri, mint a tenyerét. Dr. Boros László ügyvéd utoljára február 8-án látta védencét. Azóta se híre, se hamva ügyfelének, még telefonon sem kereste őt. Néhány hete jelezte a rendőrségnek kuncsaftja eltűnését, azóta már tanúként is kihallgatták. Gombos azonban nem került elő. Boros László az első találkozásunk alkalmával sem rejtette véka alá rossz érzéseit.
– Az a gyanúm, hogy védencemet eltették láb alól, de az is lehet, arra kényszerítették, hagyja el Szegedet. Gombos sokszor beszélt félelméről, üldöztetéseiről. Az idén már nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is kezdett tönkremenni. Persze ezzel nem magyarázható az eltűnése.
A nyugdíjas vasutas kálváriája a rendőrségen és az ügyészségen tett följelentései alapján is nyomon követhető. Gombos még 1999-ben aláírt egy papírt, amely szerint lemond házrészének tulajdonjogáról. Ám hogy valójában milyen dokumentum alá kanyarította a nevét, arról először 2000. február 29-én győződhetett meg, amikor a lakásán megjelentek a verőemberek. Első alkalommal akkor fordult ügyvédhez, majd az ő segítségével a rendőrséghez. Az idős ember előtt az első pofon után vált világossá, hogy becsapták. Végzetesen és visszavonhatatlanul. Olyan papírt nyomtak elé, amelyről azt mondták, ha aláírja, akkor lemond az általa lakott ház másik felének elővásárlási jogáról, amely örökségének része. Ez a házrész a rokonáé volt. A nyugdíjas vasutas valószínűleg nem olvasta el figyelmesen az okmányt, amelyben az állt, hogy elajándékozta a tulajdonrészét. Valójában esze ágában sem volt ezt tenni, hiszen más otthonnal nem rendelkezett. A földhivatalban is azt jegyezték a tulajdoni lapjára, hogy ingatlanrészét elajándékozta. Egyelőre nem publikus a kedvezményezettek neve, mert a hatóság nemrég kezdte meg a nyomozást.
Így fosztotta meg magát hivatalosan is Gombos Mihály a tulajdon lakásától. Ezt tudatosították benne 2000. február 29-én az otthonában megjelenő izmos emberek. Egy órán keresztül fenyegették. Az idős férfi elmenekült, és mint a MÁV egykori dolgozója, ideiglenesen a vasutas közösségi szállásra kért bebocsátást, majd kivett magának egy albérleti szobát. Bármennyire félt, 2000. március 6-án feljelentést tett a Szegedi Rendőrkapitányságon, és soronkívüliséget kért ügyének elbírálásában, hogy visszatérhessen a házába. Polgári pert is indított otthona visszaszerzéséért. Éppen ezért látogatták meg 2001. január 22-én – de ekkor már az albérletében – az általa szintén ismeretlen verőemberek. Nemcsak ígérték a pofonokat, hanem három órán keresztül bántalmazták is. Ezért aláírta a papírt, miszerint visszalép a lakásfoglalók elleni pertől. Ennek ellenére 2001. február 7-én késő este újból megtámadták, elvették a kerékpárját.
Az utolsó életjelnek számító dokumentumban, a szegedi ügyészséghez beadott feljelentésben Gombos ezt írja: „Most olyan helyzetben vagyok, hogy már nem merek hazamenni, állandó félelemben és rettegésben élek. Úgy érzem, hogy az életem és a testi épségem súlyos és állandó veszélynek van kitéve. Kérem, hogy az életemet és a testi épségemet közvetlenül fenyegető vészhelyzetet is szüntessék meg a soron kívüli ügyintézéssel.”
– Ismeretlen tettesek ellen adtuk be a feljelentést – mondja az ügyvéd. – Veszélyes ügyek az ilyenek, azok sem érezhetik biztonságban magukat, akik a „Gombosok” segítségére sietnek.
– Talán ön is fél, ügyvéd úr?
– Ezt nem mondtam.
Egy nevét elhallgató ingatlanközvetítő azt állítja, hogy az ilyen terrorcselekményhez alkalmi verőembereket toboroznak a megbízók. Ezért a szolgáltatásért öt-tízezer forintot kapnak, s miután megfenyegetik a delikvenst, ugyanúgy szívódnak fel, mint ahogy a nyugdíjas tette. A telekügynök szerint ennek a kérdésnek az a kulcsa: vajon a megbízók honnan szerzik az információt, hogy kiket érdemes felkeresni? Egyetlen szálat találtam, a rokoni kapcsolatot. Sokszor a közeli hozzátartozók útmutatása nyomán jutnak el a kiszemelt áldozathoz. Amikor Gombost a hajléktalanok között kerestem, egy másik szomorú történetet is megismertem. Néhány éve F. S. jómódú embernek számított. Két lakást is vett. Őt a családtagok üldözték el otthonról.
Gombosnak nincs családja, ezért a rendőrség dolga is nehezebb. A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivője, dr. Tuczakov Szilvána tájékoztat a hatóság lépéseiről:
– Júniusban rendelte el az ügyészség a nyomozást, de már márciusban kérte a rendőrkapitányságtól a feljelentés kiegészítését. Július végétől az egész országban körözzük Gombos Mihályt. Albérletében fél éve nem fordult meg, és február óta nem látta senki, legalábbis ilyen szemtanúra nem bukkantunk. Több területen vizsgálódunk, a lakásszerződésben érdekelteket már kihallgattuk.